Rólam

Szia, Emi vagyok!

Budapesten élek, de igazán a történetek között érzem otthon magam.
Foglalkoztam újságírással, kreatív írással, tartalomgyártással és írtam már saját történeteket, verseket is. Voltam blogger, kézműves, mentor, és megtapasztaltam azt is, milyen gondoskodni másokról, teljes jelenléttel. És voltam túlélő, majd újrakezdő...

Ez a blog az a hely, ahol mindez összefonódik bennem: a figyelem, az érzékenység, a könyvek iránti szeretet.

Nem tudom pontosan, mikor kezdődött. Talán egy spirál füzet szélén, ahol az első mondatot le mertem írni, vagy egy könyvben, ahol úgy éreztem, mintha valaki kimondta volna helyettem azt, amit még csak érezni tudtam. Azóta sokat olvastam. Sokféleképpen.

Volt, hogy faltam a regényeket, volt, hogy inkább kerültem őket, és volt olyan is, hogy egyetlen mondatért olvastam el háromszáz oldalt. És azt hiszem, még mindig inkább ezekért az egy mondatokért olvasok.

De talán mégis korábban kezdődött. A nagypapám - én csak Papónak hívtam - mindig egy könyvvel a kezében volt látható. És Anyu is. Nálunk ez természetes volt, hogy a könyv ott van az ágy mellett, a karosszék karfáján, a konyhaasztalon. Nem mondták sosem, hogy „olvasni kell”. Csak olvastak. Én pedig néztem és követtem őket. A könyvszeretet valahogy öröklődött, mint egy nyelv, amit nem tanítanak, mégis megtanulunk.

Régebben volt egy másik blogom, Könyvvadászok néven futott, ott párommal közösen kerestük a könyvek világában az eltévedt ösvényeket. Azóta sok minden megváltozott, a munka előtérbe került és a közös blogolásra már nem maradt idő és energia. Most már a Lángmadár vagyok, és ez a hely sokkal inkább rólam szól. A tempómról, a csendjeimről, azokról a könyvekről, amik valamit megérintettek bennem.

Nem írok minden könyvről, amit olvasok. Csak arról, ami megállított bennem valamit. Amire visszagondoltam. Amit ajánlanék is, ha másért nem, egy estére, egy mondatért vagy egy felismerésért. Ha viszont arra is kíváncsi vagy, ami nem tetszett, arra ott van a [moly.hu] oldalam, ott őszintén elmondom, ha valami nagyon félrement.

A klasszikusok valahogy mindig visszatalálnak hozzám, és én is hozzájuk; szeretem azokat a könyveket, amik értéket jelentenek és túlélnek mindent. A disztópiák iránt régi rajongás is él bennem, szeretem, ha egy világ darabokra hullik, mégis megkeresik benne az ember hangját. A fantasy és sci-fi örök menedék: szabad terek, más törvények, titkok és távlatok. És persze vannak a csendesebb, mélyebbre nyúló könyvek, amik gondolatokat, érzéseket és kérdéseket hagynak az olvasóban.

Nem vagyok kritikus, és nem szeretném azt játszani, hogy mindenhez értek. Csak megállok néha a könyvek mellett, és figyelem, mit mondanak. Ha valami megfogalmazódik bennem, leírom. Ha valami megérint, azt is. Ez a blog számomra nem megmondás, hanem önkifejezés.

Ha olvasol, köszönöm, hogy itt vagy. Ülj le. Nézz körül. Talán épp ugyanazt keressük.