Tan Jün-hszian (Tan Yunxian) neve talán nem sokak számára ismerős, de életútja és munkája egy olyan korszakban vált jelentőssé, amikor a nők hangja még alig-alig jelenhetett meg az orvostudományban. Lisa See A lótusz leánya című regényéből ismert főhősnő mögött valós történet rejlik: Tan Jün-hszian valóban élt, tanult, gyógyított és írt. Mindezt egy olyan világban, ahol a nőknek csak átmeneti jelleggel, vagy egyáltalán nem engedték birtokolni a tudást. 

Élete és háttere 

Tan Jün-hszian 1461-ben született a Ming-dinasztia idején, és 1554-ig élt. Apai ágon orvos családból származott: nagyapja hivatalosan is elismert orvos volt, nagyanyja pedig női gyógyítóként tevékenykedett. Tan Jün‑hszian könyvében feljegyezte, hogy nyolc éves volt, mikor nagyapja úgy döntött, túl okos ahhoz, hogy csak üljön és hímezzen. Itt, a nagyszülői házban kezdte meg tanulmányait. Az ilyen módosabb családok házaiban gyakran 40 rokon is élt, mellettük megannyi szolgálóval együtt. Éppen elég páciens akadt, hogy gyakorolja a gyógyítást. Később, mikor 15 évesen kiházasították, gyermekein és a ház női tagjain végzett megfigyeléseket, diagnosztizált, majd az orvos által közölt diagnózissal összevetette a magáét, ezekről pedig feljegyzéseket készített. 

Feljegyzései könyv formájában az utókorra maradt. Könyve, a Női betegségek feljegyzései (Female Medical Cases / 女医杂言) több általa kezelt beteg eseteit írja le. Legtöbbször női betegeit krónikus panaszokkal kezelte, nem ritkán női panaszokkal: menstruációs panaszokkal, meddőséggel, vetélésekkel és szülés utáni kimerültséggel. Más hétköznapi esetei nemtől független betegségek voltak: köhögés, álmatlanság vagy éppen hasmenés. Könyve az egyetlen fennmaradt, nő által írt orvosi szöveg a Ming-korszakból, és ma is jelentős történelmi forrás. 

Orvoslás a Ming-dinasztiában 

A Ming-dinasztia idején a nők hivatalosan nem tanulhattak orvoslást, az oktatás intézményesített formái kizárólag férfiak számára voltak elérhetőek. A gyógyító tudás mégis tovább élt, főként női ágon, családokon belül öröklődött. Anyák, nagyanyák, nagynénik tanították egymást, és adták tovább tapasztalataikat generációkon átívelő, gyakran láthatatlan rendszerekben. 

Tan Jün‑hszian ebbe a hagyományba nőtt bele. Bár apai nagyanyja tanította, aki maga is ismert női gyógyító volt, tudása - és az a tény, hogy ez a tudás egyáltalán megmaradt - kivételesnek számított. Nem csupán azért, mert megengedhették maguknak a tanulás „luxusát”, hanem mert a családjukban támogatták a női tudás fennmaradását is. 

Abban a korban a férfi orvosok nem érinthettek női pácienseket. A diagnózist gyakran egy közvetítőn - például a beteg anyósán - keresztül, vagy selyemkendőn át vett pulzus alapján kellett felállítaniuk. Ebben a helyzetben a női orvosok szerepe különösen fontos volt: ők azokhoz a testrészekhez is hozzáférhettek, amelyeket férfiak nem vizsgálhattak. 

Hatása a modern világban