Daniel Keyes klasszikusa, a Virágot Algernonnak az egyik legszomorúbb könyv, amit valaha olvastam, mert belülről feszíti szét a mellkasomat. Nem az fáj, ami történik, hanem az, ahogyan. Egy értelmi fogyatékos férfi, Charlie Gordon története a szellem felnövéséről és lassú visszazuhanásáról szól, miközben a világ kiméletlenül bánik vele akkor is, amikor gyerekes, és akkor is, amikor zsenivé válik. 

Néha úgy érzem, túl sok történet próbálja hatásvadász módon borzolni az érzékeimet a kegyetlenségével, ez a könyv viszont a maga természetességével vezet rá a világ igazságtalanságára.Nem mindig van szükség sokkoló, erőszakos jelenetekre, drámákra; lehet úgy is mesélni, hogy közben észrevétlenül elültetnek bennem egy gondolatot, ami aztán gyökerezni kezd, szép lassan, amíg azt nem érzem, hogy ki akar törni belőlem. Daniel Keyes regénye pontosan ilyen. Amikor először olvastam, még nem tudtam, hová tart ez a történet, és mit mozdít meg bennem. Ahogy haladtam előre a történetben azt éreztem, hogy valami végérvényesen eltört bennem.

Erős érzelmeket mozgatott meg bennem ez a könyv, nem a klasszikus értelemben, nem azért, mert valaki meghal vagy elveszít valamit, hanem azért, mert úgy éreztem, együtt zuhanok Charlie-val, és közben egyre élesebb, kegyetlenebb lesz a világ körülötte és bennem is. 

Talán furcsa, de nem a tudományos kísérlet vagy az intelligencia röpke szárnyalása volt számomra a legmegrázóbb, hanem azok a hétköznapi jelenetek, amik egy pékségben történtek: a mindennapi megaláztatás pillanatai. Az a kiszolgáltatottság, ahogyan Charlie-t a kollégái „nevetség tárgyává” tették, miközben ő azt hitte, barátai vannak. Ezt a naiv hitét nézni volt talán a legnehezebb - hogy milyen őszintén próbál kapcsolódni, megérteni, szeretni. 

A pékség számomra egy mikroszkóp alá tett társadalom, ahol minden apró gúny, minden lekicsinylő nevetés, minden „csak vicc volt” mögött ott lüktet a valódi szándék, a kirekesztés, a hatalomgyakorlás, a lenézés. És Charlie, aki eleinte nem is érti, mit nevetnek rajta, talán épp ezért tud olyan mélyen a szívembe férkőzni. 

Charlie Gordon az egyik legártatlanabb, legsebezhetőbb irodalmi szereplő, akivel valaha találkoztam. Ahogy olvastam, szinte testvérként, barátként, gyermekként szerettem őt. Olyan ember, akinek minden gondolata egy őszinte próbálkozás arra, hogy jobb legyen, szerethetőbb, hasznosabb. A kísérlet utáni intelligenciája mögött is ott marad ez a gyermeki vágy: hogy szeressék, hogy elfogadják. 

Ahogy az értelme nő, úgy válik egyre világosabbá számára, hogy a szeretet nem mindig jószándékkal jön, és nem is mindig őszinte. A tragédia ott kezdődik, amikor megérti, mennyi mindenből kimaradt korábban, és hogy most már tudja, mit veszít el újra. 

Algernon egy egér, akinek sorsa mégis összekapcsolódik az emberével. Soha nem gondoltam volna, hogy egy kísérleti állat ilyen mély érzelmi hatással tud lenni rám. De Algernon nemcsak „egér” ebben a könyvben: ő Charlie tükre. Kettejük kapcsolata valami egészen tiszta és szomorú. Amikor Algernon állapota romlani kezd, a feszültség már tapintható: tudjuk, mi következik, és Charlie is tudja. 

És ez a tudás, hogy közeleg a vég, és hogy semmit nem tehet ellene - ez az, ami megviseli az olvasót. A regény egyik legfájdalmasabb pontja számomra az volt, amikor ráeszméltem: a tudás, amit Charlie megszerzett, nem felszabadította, hanem súlyként nehezedett rá. Nem boldogabb lett tőle, csak magányosabb. 

Sok könyv jó, sok könyv elgondolkodtat, de csak kevés marad velem évekkel később is úgy, hogy elég egy szó, egy utalás, és máris érzem azt, amit első olvasáskor. A Virágot Algernonnak ilyen könyv számomra. Mondanivalójával elérte, hogy belém égjen.

Mióta olvastam, másként nézek azokra, akik nem illenek a megszokott keretekbe. Másként figyelek azokra, akik nem tudnak úgy beszélni, úgy kapcsolódni, mint a többség. Daniel Keyes könyve nem csak Charlie történetét meséli el, rólunk is szól. Arról, hogyan viselkedünk azokkal, akik nem tudják megvédeni magukat, ahogy arról is, mennyire szükséges, hogy néha a fájdalom legyen a tanítónk. 

Ez a könyv nem való mindenkinek. Nem azért, mert nehéz vagy bonyolult, és még nem is csak azért mert fáj. Mert ha valóban beengeded magadba, meg fog törni. Ha viszont készen állsz erre a fájdalomra, ha keresed azokat a történeteket, amik tényleg megérintenek és sokáig veled maradnak, akkor ez a könyv neked szól. 

Olvasd el. De készülj rá, hogy amikor leteszed, nem leszel egészen ugyanaz, mint előtte. 

KÖNYVADATLAP

Daniel Keyes

Virágot Algernonnak

Regény/ Lélektani fikció/ Fejlődésregény

254 oldal

Alexandra