Daniel Keyes: Virágot ​Algernonnak

2025. június 23.
Daniel Keyes: Virágot ​Algernonnak


Daniel Keyes klasszikusa, a Virágot Algernonnak az egyik legszomorúbb könyv, amit valaha olvastam, mert belülről feszíti szét a mellkasomat. Nem az fáj, ami történik, hanem az, ahogyan. Egy értelmi fogyatékos férfi, Charlie Gordon története a szellem felnövéséről és lassú visszazuhanásáról szól, miközben a világ kiméletlenül bánik vele akkor is, amikor gyerekes, és akkor is, amikor zsenivé válik. 

A regény, ami belülről tör meg 


Néha úgy érzem, túl sok történet próbálja hatásvadász módon borzolni az érzékeimet a kegyetlenségével, ez a könyv viszont a maga természetességével vezet rá a világ igazságtalanságára.Nem mindig van szükség sokkoló, erőszakos jelenetekre, drámákra; lehet úgy is mesélni, hogy közben észrevétlenül elültetnek bennem egy gondolatot, ami aztán gyökerezni kezd, szép lassan, amíg azt nem érzem, hogy ki akar törni belőlem. Daniel Keyes regénye pontosan ilyen. Amikor először olvastam, még nem tudtam, hová tart ez a történet, és mit mozdít meg bennem. Ahogy haladtam előre a történetben azt éreztem, hogy valami végérvényesen eltört bennem.

Erős érzelmeket mozgatott meg bennem ez a könyv, nem a klasszikus értelemben, nem azért, mert valaki meghal vagy elveszít valamit, hanem azért, mert úgy éreztem, együtt zuhanok Charlie-val, és közben egyre élesebb, kegyetlenebb lesz a világ körülötte és bennem is. 

A pékség: a mindennapi kegyetlenség arca 


Talán furcsa, de nem a tudományos kísérlet vagy az intelligencia röpke szárnyalása volt számomra a legmegrázóbb, hanem azok a hétköznapi jelenetek, amik egy pékségben történtek: a mindennapi megaláztatás pillanatai. Az a kiszolgáltatottság, ahogyan Charlie-t a kollégái „nevetség tárgyává” tették, miközben ő azt hitte, barátai vannak. Ezt a naiv hitét nézni volt talán a legnehezebb - hogy milyen őszintén próbál kapcsolódni, megérteni, szeretni. 

Nem volt már mit mondanom neki vagy a többieknek. Egyikük sem nézett a szemembe. Még most is érzem a gyűlöletet. Azelőtt kinevettek, lenéztek a tudatlanságom és nehéz felfogásom miatt; most gyűlölnek a tudásom és értelmem miatt. Miért? Az isten szerelmére, hát mit akarnak tőlem? 

A pékség számomra egy mikroszkóp alá tett társadalom, ahol minden apró gúny, minden lekicsinylő nevetés, minden „csak vicc volt” mögött ott lüktet a valódi szándék, a kirekesztés, a hatalomgyakorlás, a lenézés. És Charlie, aki eleinte nem is érti, mit nevetnek rajta, talán épp ezért tud olyan mélyen a szívembe férkőzni. 

Szerethető és védtelen


Charlie Gordon az egyik legártatlanabb, legsebezhetőbb irodalmi szereplő, akivel valaha találkoztam. Ahogy olvastam, szinte testvérként, barátként, gyermekként szerettem őt. Olyan ember, akinek minden gondolata egy őszinte próbálkozás arra, hogy jobb legyen, szerethetőbb, hasznosabb. A kísérlet utáni intelligenciája mögött is ott marad ez a gyermeki vágy: hogy szeressék, hogy elfogadják. 

Ahogy az értelme nő, úgy válik egyre világosabbá számára, hogy a szeretet nem mindig jószándékkal jön, és nem is mindig őszinte. A tragédia ott kezdődik, amikor megérti, mennyi mindenből kimaradt korábban, és hogy most már tudja, mit veszít el újra. 

Algernon, a tükrözött sors 


Algernon egy egér, akinek sorsa mégis összekapcsolódik az emberével. Soha nem gondoltam volna, hogy egy kísérleti állat ilyen mély érzelmi hatással tud lenni rám. De Algernon nemcsak „egér” ebben a könyvben: ő Charlie tükre. Kettejük kapcsolata valami egészen tiszta és szomorú. Amikor Algernon állapota romlani kezd, a feszültség már tapintható: tudjuk, mi következik, és Charlie is tudja. 

És ez a tudás, hogy közeleg a vég, és hogy semmit nem tehet ellene - ez az, ami megviseli az olvasót. A regény egyik legfájdalmasabb pontja számomra az volt, amikor ráeszméltem: a tudás, amit Charlie megszerzett, nem felszabadította, hanem súlyként nehezedett rá. Nem boldogabb lett tőle, csak magányosabb. 

Egy történet, ami nem hagy nyugodni 


Sok könyv jó, sok könyv elgondolkodtat, de csak kevés marad velem évekkel később is úgy, hogy elég egy szó, egy utalás, és máris érzem azt, amit első olvasáskor. A Virágot Algernonnak ilyen könyv számomra. Mondanivalójával elérte, hogy belém égjen.

Mióta olvastam, másként nézek azokra, akik nem illenek a megszokott keretekbe. Másként figyelek azokra, akik nem tudnak úgy beszélni, úgy kapcsolódni, mint a többség. Daniel Keyes könyve nem csak Charlie történetét meséli el, rólunk is szól. Arról, hogyan viselkedünk azokkal, akik nem tudják megvédeni magukat, ahogy arról is, mennyire szükséges, hogy néha a fájdalom legyen a tanítónk. 

Ajánlás: szívvel, de óvatosan 


Ez a könyv nem való mindenkinek. Nem azért, mert nehéz vagy bonyolult, és még nem is csak azért mert fáj. Mert ha valóban beengeded magadba, meg fog törni. Ha viszont készen állsz erre a fájdalomra, ha keresed azokat a történeteket, amik tényleg megérintenek és sokáig veled maradnak, akkor ez a könyv neked szól. 

Olvasd el. De készülj rá, hogy amikor leteszed, nem leszel egészen ugyanaz, mint előtte. 

Az olyan intelligencia és műveltség, amihez nem társul emberi szeretet, az szart sem ér. 

 

KÖNYVADATLAP


Daniel Keyes: Virágot ​Algernonnak
Daniel Keyes
Virágot Algernonnak
Regény/ Lélektani fikció/ Fejlődésregény
254 oldal
Alexandra

A ​harminckét éves Charlie Gordon, aki a szellemileg visszamaradt felnőttek iskolájába jár, önként veti alá magát egy veszélyes orvosi kísérletnek. Csak homályosan érti, hogy mi is fog vele történni, de egyvalamiben biztos: okos akar lenni. Úgy véli, ez lesz a kulcs ahhoz, hogy az emberek értékeljék és szeressék. De a kísérlet egész más eredménnyel jár, mint amire számított. Charlie előmeneteli jelentéseiből megismerhetjük a szinte analfabéta, melegszívű ember útját az emberektől elidegenítő zsenialitás elefántcsonttornyáig, majd azon túl is.

A Virágot Algernonnak először novellaként jelent meg 1959-ben, később bővítette Keyes regénnyé. Az írás elnyerte mind a Hugo-, mind a Nebula-díjat, és számos filmes és színpadi feldolgozása készült. Megjelenése óta huszonhét nyelvre fordították le, és világszerte több mint ötmillió példányban kelt el. Mindez azt mutatja, hogy Keyes műve az eltelt évtizedek alatt cseppet sem kopott meg, ma is ugyanolyan erőteljes, mint ötven éve, bár némileg más szempontból. Ami a hatvanas években tudományos fantasztikumnak számított, az a 21. század olvasója számára, a génsebészet eredményeinek ismeretében, már sokkal inkább egy olyan kivételes ember szívszorító memoárja, aki megküzdött a saját tudatlanságával, környezete elutasításával és a felnőtté válás félelmével. A pszichológus-író örökérvényű alkotása – Charlie vallomásain keresztül – a toleranciáról, az emberi tartásról és az élni akarásról mesél.


Megjegyzések

Újabb bejegyzések Régebbi bejegyzések