Daniel Keyes klasszikusa, a Virágot Algernonnak az egyik legszomorúbb könyv, amit valaha olvastam, mert belülről feszíti szét a mellkasomat. Nekem nagyon tud fájni, amikor hasonlót olvasok, mint ebben a könyvben, de leginkább az, ahogyan. Egy értelmi fogyatékos férfi, Charlie Gordon története a szellem felnövéséről és lassú visszazuhanásáról szól, miközben a világ kiméletlenül bánik vele akkor is, amikor gyerekes, és akkor is, amikor zsenivé válik. 

Néha úgy érzem, túl sok történet próbálja hatásvadász módon borzolni az érzékeimet a kegyetlenségével, ez a könyv viszont a maga természetességével vezet rá a világ igazságtalanságára. Szeretem, amikor az író úgy tud mesélni, hogy közben észrevétlenül elültet bennem egy gondolatot, ami aztán gyökerezni kezd, szép lassan, amíg azt nem érzem, hogy ki akar törni belőlem.  Amikorm ég csak az első oldalakat olvastam, még elképzelésem sem volt, hová  fog tart ez a történet, és mit mozdít majd meg bennem. Ahogy haladtam előre a történetben érzelmek cunamija sodort le a lábamról és lapról, lapra egyre több darabra törtem szét.

Erős érzelmeket mozgatott meg bennem ez a könyv, nem a klasszikus értelemben, nem azért, mert valaki meghal vagy elveszít valamit, hanem azért, mert úgy éreztem, együtt zuhanok Charlie-val, és közben egyre élesebb, kegyetlenebb lesz a világ körülötte és bennem is. 

Talán furcsa, de nem a tudományos kísérlet vagy az intelligencia röpke szárnyalása volt számomra a legmegrázóbb, hanem azok a hétköznapi jelenetek, amik egy pékségben történtek: a mindennapi megaláztatás pillanatai. Az a kiszolgáltatottság, ahogyan Charlie-t a kollégái „nevetség tárgyává” tették, miközben ő azt hitte, barátai vannak. Ezt a naiv hitét nézni volt talán a legnehezebb, hogy milyen őszintén próbál kapcsolódni, megérteni, szeretni. 

A pékség számomra egy mikroszkóp alá tett társadalom, ahol minden apró gúny, minden lekicsinylő nevetés, minden „csak vicc volt” mögött ott lüktet a valódi szándék, a kirekesztés, a hatalomgyakorlás, a lenézés. És Charlie, aki eleinte nem is érti, mit nevetnek rajta, talán épp ezért tud olyan mélyen a szívembe férkőzni. 

Charlie Gordon az egyik legártatlanabb, legsebezhetőbb irodalmi szereplő, akivel valaha találkoztam. Ahogy olvastam, szinte testvérként, barátként, gyermekként szerettem őt. Olyan ember, akinek minden gondolata egy őszinte próbálkozás arra, hogy jobb legyen, szerethetőbb, hasznosabb. A kísérlet utáni intelligenciája mögött is ott marad ez a gyermeki vágy: hogy szeressék, hogy elfogadják. 

Ahogy az értelme nő, úgy válik egyre világosabbá számára, hogy a szeretet nem mindig jószándékkal jön, és nem is mindig őszinte. A tragédia ott kezdődik, amikor megérti, mennyi mindenből kimaradt korábban, és hogy most már tudja, mit veszít el újra. 

Algernon egy egér, akinek sorsa mégis összekapcsolódik az emberével. Soha nem gondoltam volna, hogy egy kísérleti állat ilyen mély érzelmi hatással tud lenni rám. De Algernon nemcsak „egér” ebben a könyvben: ő Charlie tükre. Kettejük kapcsolata valami egészen tiszta és szomorú. Amikor Algernon állapota romlani kezd, a feszültség már tapintható: tudjuk, mi következik, és Charlie is tudja. 

És ez a tudás, hogy közeleg a vég, és hogy semmit nem tehet ellene, ez nagyon megviselt olvasás közben. A regény egyik legfájdalmasabb pontja számomra az volt, amikor ráeszméltem: a tudás, amit Charlie megszerzett, nem felemelte, hanem súlyként nehezedett rá. 

Sok könyv jó, sok könyv elgondolkodtat, de csak kevés marad meg bennem évekkel később is úgy, hogy elég egy szó, egy utalás, és máris érzem azt, amit első olvasáskor. A Virágot Algernonnak ilyen könyv számomra. Mondanivalójával elérte, hogy belém égjen végérvényesen.

Mióta olvastam, másként nézek azokra, akik nem illenek a megszokott keretekbe. Másként figyelek azokra, akik nem tudnak úgy beszélni, úgy kapcsolódni, mint a többség. Daniel Keyes könyve rólunk is szól, azokról az emberekről, akik kicsit másként látják a világot, akik valamiért kilógnak a sorból és emiatt kivülállóak. Arról, hogyan viselkedünk azokkal, akik nem tudják megvédeni magukat, ahogy arról is, mennyire szükséges, hogy néha a fájdalom legyen a tanítónk, mert muszáj, hogy kinyiljon a szemünk és egy kicsit mi magunk is tudjunk másként látni.

Tudom, hogy ez a könyv nem mindenkinek való, de szeretném azt mondani, hogy mindenkinek érdemes lenne elolvasnia.  Ha ezt a trténetet valóban átengeded magadon, tényleg meg fog törni, nem fogsz ugyanúgy gondolkodmni, valamit magaddal fogsz vinni belőle.

 

KÖNYVADATLAP

Daniel Keyes

Virágot Algernonnak

Regény/ Lélektani fikció/ Fejlődésregény

254 oldal

Alexandra