Lisa See regényeinek rajongójaként kötelező volt számomra A tenger asszonyai. Az eddigi könyvei alapján arra számítottam, hogy folytatja a kínai nőkről, hagyományaikról szóló történeteket, de egészen mást kaptam. Ezúttal a koreai Csedzsu-szigetre kalauzolt el és egy egészen más világ tárult fel előttem.

A történetről

Jongszuk és Midzsa két eltérő háttérrel rendelkező kislány, akik ennek ellenére barátságot kötnek és együtt nőnek fel Csedzsu-szigeten, ahol mindketten henjók lesznek, női búvárok. Jongszuk egy tiszteletreméltó búvárcsalád gyermeke, míg Midzsát megvetik a faluban, mert egy japán kollaboráns apától származó árva. Mindennapjaik a veszélyes merülések és a történelem kegyetlen viharai mentén élik, egészen egy végzetes napig, amikor minden megváltozik és felbomlik kettejük szövetsége.

Első benyomások

Nagyon megörültem, hogy végre egy Csedzsun játszódó történetet olvashatok, ezért egészen másként is tekintettem erre a regényre. Eddig a koreai kosztümös sorozatok Csoszon-kori Csedzsuját isemrtem, ami a száműzöttek, politikai foglyok szigeteként élt a fejembe és érdekes volt látnom, milyen világ, társadalom növekedett ezen a helyen évszázadok alatt.

Éppen ezért fogott meg ennyire a társadalom felépítése, ez a sajátos félig-meddig matriatcháris berendezkedés, ahol a nők tartják el a családjukat és a falut. Míg a férfiak vigyáznak a gyerekekre és vezetik a háztartást, ezek a nők, a henjók oxigénpalack nélkül merülnek a sokszor fgyos tengerbe a zsákmányért. Szigorú szabályokra, vasfegyelemre épült a henjók közössége és meglepő volt látni a jelenkor eseményeinél, hogyan próbálták meg ezt a lassan kihaló ősi hagyományt intézményesíteni, megmenteni az utókor számára.

Vélemény

Ajánlás

Édekességek

KÖNYVADATLAP

Lisa See

A tenger asszonyai

Regény

448 oldal

Libri

„Minden nő, aki a tengerbe merül, koporsót cipel a hátán…
Itt, a víz alatti világban nehéz élet terhét hordozzuk.
Nap mint nap élet és halál között egyensúlyozunk."

A dél-koreai Csedzsu-sziget komor sziklái között élnek a haenyeó asszonyok – bátor nők, akik egy lélegzettel merülnek a jeges tenger mélyére, hogy kagylót és algát hozzanak a felszínre. Közülük való Jongszuk és Midzsa, akik gyermekkoruktól elválaszthatatlanok.
Egyikük a búvárkollektíva vezetőjének a lánya, a másik egy kollaboráns elárvult gyermeke. Amikor Midzsa elveszíti a szüleit, Jongszuk családja befogadja, és a lányok szinte testvérekként nőnek fel. Japán árnyéka és a diktatúra azonban átformálja a sziget életét, és a történelem sodrása kegyetlenül próbára teszi a két nő barátságát is.

A tenger asszonyai évtizedeken átívelő történet, mely a japán megszállás időszakától a második világháborún és a koreai háborún át egészen napjainkig kíséri el a szereplőket. Lisa See érzékeny, elsöprő erejű regénye a női barátság, a túlélés és az emberi lélek mélységeinek megrázó története – egy világé, ahol a tenger egyszerre az élet forrása és a veszteségek tanúja.

A Háztartás című regényre Ann Patchett: A holland ház című könyvében bukkantam rá, ahol a főszereplő testvérpár a saját helyzetét hasonlítja az ebben a történetben lévő élethelyzethez. Legtöbbször rákeresek ezekre a hivatkozásokra, és ez most is jó döntésnek bizonyult. Marilynne Robinson atmoszférikus írása az első sorok után magába szippantott.

A történetről

Miután Ruthie és Lucille édesanyja autójával egy tóba hajt, a lányok nagyanyjukhoz kerülnek, ahol egy ideig jó körülmények között élnek. Mikor meghal a nagyanyjuk, megérkezik Sylvie nagynénjük, aki eddig csavargó életmódot élt, távol a családjától. Sylvie-nek fogalma sincs, hogyan kell vezetni egy háztartást, ahogy arról sem, hogyan kell gondoskodni két kislányról.

Első benyomás

A történetbe csöppenve sokszor volt olyan érzésem, mintha egy régi fotóalbumot lapozgattam volna. Annyira élt a szöveg, annyira befogadhatóan színes-szagos, hogy el tudod hinni: jártál Fingerbone-ban, ismered a házakat, utcákat és a Foster-családot, akár a te emlékeid is lehetnének ebben a könyvben, amit éppen lapozol. Bár a könyv maga kicsit sötét és hideg hangulatú, lassú tempója először kissé döcögőssé tette az olvasást, hamarosan élvezni kezdtem apró részletességével együtt az egész történetet. Például a ház lassú amortizálciója és az áradás a nagymama halála után, ami engem a Száz év magányra emlékeztetett, ahol Ursula öregedésével együtt a ház is lassú pusztulásnak indult, valamint az évekig tartó esőzésre, amikor a természet visszaköveteli azt, ami egykor az övé volt.

Vélemény

Sylvie sosem tudta begyógyítani a múlt sebeit, nem tudott azzá a felelősségteljes felnőtté válni, amit a társadalom elvárt volna tőle. Nekem ő volt az a karakter, aki leginkább meg tudott rendíteni, nem volt sem gonosz, sem felelőtlen, csupán nem tudott többet adni, mert maga is a túlélésért küzdött. Őszinte próbálkozásai, erőfeszítései, hogy megbirkózzon a háztartással és olyan életet éljen, amit a kisváros elvár tőle, sorra elbuknak. Azt gondolom, Sylvie-ben valami elszakadt, amikor gyerekkorában édesapja vonata a tóba zuhant; lelke ott maradt azokban a régi, szép időkben, mikor még együtt volt a család, teste pedig a pályaudvarokon ülve, a vonatokat lesve tengeti mindennapjait.

Igazán érdekesnek viszont azt találtam, ahogy a két kislány reagál nagynénjük különcségére. A megváltozott határok és keretek között lévő mindennapokkal először nem tudnak mit kezdeni, majd lassan felépítik a saját túlélési stratégiájukat. Lucille a fiatalabb, de ő méri fel hamarabb a helyzetüket és szégyelli a körülményeket, amik között élni kényszerül. Ő normális életet akar, beilleszkedni, akarja magának mindazt, amit kortársai megkapnak, aminek magától érthetőnek kell lennie. Divatlapokat böngész és maga varrja meg a ruháit. Egy gyerek életében ez a fajta felelősségvállalás elhozza a korai felnövést, és képessé teszi arra, hogy nehéz döntéseket is meghozzon az élhetőbb élet érdekében.

Ruthie, aki a történetet narrálja, nem érzi annyira helyzetük súlyát, nem veszi észre a rosszalló tekinteteket, ő Sylvie-ben azt a személyt látja, akihez tartozni lehet, akinek még a különcségét is elnézi, mert mellette menedéket talál. Nincsenek elvárásai, nem zavarja, hogy Sylvie ruhában alszik, ahogy az sem, hogy betört a házba a víz. Ő a másik oldal, aki nem akar megfelelni, inkább választja a különcséget az alakoskodás helyett.

Ajánlás

Azoknak ajánlom, akik szeretik az atmoszférikus, északi hangulatú, lassú folyású történeteket, ahol nemcsak a karakterek élnek, hanem a környezetük is. Ha szereted az olyan emberi sorsokról szóló regényeket, ahol nem kapsz készre gyártott válaszokat, megoldásokat, ami hagyja gondolkozni az olvasót, ez a könyv neked szól.

Mert ha egyedül marad az ember, lehetetlen elhinni, hogy másképp is történhetett volna. A magány érzése megmásíthatatlan felfedezés. Ha az ember bentről néz kifelé a kivilágított ablakon, vagy fentről nézi a tavat, egy kivilágított szobában látja magát, vagy az ég és a fák alatt – az átverés nyilvánvaló, de hízelgő. Ám ha valaki a sötétből néz a fénybe, pontosan látja a különbséget az itt és ott, ez és az között.

Érdekességek

KÖNYVADATLAP

Marilynne Robinson

Háztartás

Családregény

244 oldal

Magvető

A Háztartás méltán szerepel minden idők legjobb regényei között. Ruth és Lucille egy idahói kisvárosban élnek szigorú nagyanyjukkal, majd, amikor ő meghal, különc nagynénjükkel, Sylvie-vel. Édesanyjuk elhagyta őket, és egy szikláról a közeli tóba kormányozta az autóját, ugyanabba a tóba, ahol korábban a lányok nagyapja is életét vesztette egy vonatbalesetben. Ruth és Lucille nemcsak a gyászt, de Sylvie sajátos gyereknevelési módszereit és csavargó életmódját is másképp dolgozza fel: míg az előbbi a kalandot látja benne, az utóbbi számára egyre kínosabbá válik a nő jelenléte, és mindent megtesz, hogy a családi köteléket elszakítva normális életet kezdjen. A Háztartás Marilynne Robinson minden érzékre ható, felejthetetlen regénye: pillanatkép két árva lányról, akiknek a felnőttkor küszöbén meg kell tanulniuk, milyen ára van annak, ha a saját útjukat akarják járni. A könyvet Szabadkai Bernadett fordította.

Marilynne Robinson Pulitzer-díjas író, esszéista 1943-ban született Idaho államban.

Hemingway-díj a legjobb első kötetért

Minden idők legjobb 100 könyvének egyike (Guardian)

Zulejka kinyitja a szemét, és egy olyan világot tár elém, olyan történettel, amire már régóta vártam. Guzel Jahina regénye olyan volt, mint egy falat kenyér, éppen akkor jött, amikor legjobban ki voltam éhezve egy igazán jó olvasmányra hosszú böjtölés után. Debütáló kötetként több mint harminc nyelvre fordították le, és rengeteg díjat besöpört, és a tatár hagyományőrzőket éppúgy megosztotta, mint a szovjet éra nosztalgiázóit.

A történetről

Zulejka éppen harmincéves, amikor 1930-ban elhurcolják falujából, ahol bántalmazó férje és mérgező anyósa elnyomása alatt élt. Egy napon eléri a szovjet hatalomátvétel a kis tatár falut is, és megkezdik a kuláktalanítást. Ignatov, a vörös katona lelövi férjét, majd kulákfeleségként megbélyegezve marhavagonra teszi és útnak indítja több kitelepítettel együtt Szibériába. Az Angara folyó partján, a tajga földjén alig harminc túlélő és Ignatov teszi le az új munkatelep alapjait, és itt kezd új életet Zulejka is, ahol a fagy és az éhezés poklában végül kinyílik szeme a világra.

Első benyomások

Már a felütésével magába rántott a regény, behúz szépen megrajzolt világába és vibráló, filmszerű képei közé. A próza elképesztően színes, szagos, részletes és lüktető, ennek köszönhetően nem unatkoztam a leírások alatt. Az írónő forgatókönyvírói háttere érződik minden egyes mondaton. Szinte éreztem a havas tatár falu csontig hatoló fagyát, a lovak gőzölgő páráját, a tajga végtelenségét, ijesztő némaságát.

A tempó lendületes és gördülékeny, a feszültségteremtés mesteri, mélyen emberi konfliktusokkal tűzdelve. A szereplők hús-vér emberek, ami szinte felüdülés a sok kétdimenziós karakter után, akikkel mostanában találkoztam. Első találkozásom a Vérszipollyal olyan heves reakciót váltott ki belőlem, hogy ökölbe szorult a kezem. Egy százéves vak anyóka, tele gyűlölettel, keserűséggel, talán kicsit megbomlott elmével, akinek mérgező minden szava és tette, és olyan kitörölhetetlen nyomot hagy az olvasóban, amilyennel ritkán találkozni.

Vélemény

Zulejka sosem volt szabad, nekem ez volt az első gondolatom, amikor láttam, milyen életet élt férje, Murtaza és anyósa, a Vérszipoly mellett. Folyamatosan szolgált és robotolt a ház körül, a kis földjükön, vagy fát vágott férjével az erdőben hajnaltól napnyugtáig, míg végletekig kimerülten, ájulva zuhant fekhelyére. Minden napja a túlélés és a bántalmazás mentén zajlott, és kimerült testét éppen csak átlökdöste a következő napra. Azt hiszem, életében először a marhavagonban pihent a hónapokig tartó utazás során. Emiatt vannak ambivalens érzéseim, mert bár úgy tűnik, egyik fogságból a másikba kerül, valójában épp elindult a felszabadulás útján, ami paradox módon egy munkatelepig viszi. Apró termete miatt mindenki törékenynek és gyengének tartja, de valójában mindig erős és szívós volt, csupán erejét felemésztette a túlélés. Igazi erejét akkor találja meg, akkor érti, éli meg igazán, amikor kinyílik szeme a világra és el tudja helyezni magát benne önálló emberként, aki meg tud állni a lábán.

Volf Lejbe, az orvos önmaga foglya volt, aki az elnyomás és a mindent átható félelem elől egy burokba, tojáshéjba zárta magát, és csak homályosan észlelte a külvilágot. Zavaros elméje úgy tisztult ki, ahogy épült körülötte a kis munkatelep, ahogy érezte, a kis közösségnek szüksége van rá mint orvosra. A sors furcsa fintora, hogy éppen a fogságban találta meg újra hivatását és valódi belső szabadságát.

A leningrádiak kis csoportja és a többiek - a félkarú építész, a parasztok - a paranoid besúgórendszer áldozatai. Olvasás közben gyűlt bennem az indulat és tehetetlenség érzete, folyton feltettem a kérdést magamban, hogy miért van az, hogy mióta a világ a világ, gyanúsnak, veszélyesnek és osztályidegennek tekinti a hatalom azokat, akik másmilyenek, többet tudnak, vagy csak gondolkoznak. Bámulatos volt, ahogy ezek az emberek mindenüktől megfosztva, megőrizték méltóságukat és a semmiből újra építkezni tudtak, emberhez méltó életet élni.

Ignatov már akkor fogoly volt, amikor először magára öltötte az egyenruhát. Az eszmék el tudják venni  egy ember önálló gondolkodásra való képességét, jól lehet, sokszor ezt a célt is szolgálják. De ez a férfi valahol a mélyben ugyanúgy ébredezett és más szemmel kezdett nézni a világra, mint Zulejka. Ignatov is kinyitotta a szemét, meglátta az emberek szenvedését, és a maga módján a parancsnok és a saját emberi lelkiismerete között őrlődve rabtartóból védelmezővé és sorsközösséget vállaló társsá vált. Zulejkával való viszonya, ez a Stockholm-szindróma kicsit zavarba ejtett és ezen a ponton éreztem a regény valódi gyengeségét, de annyira nélkülözhetetlen volt, hogy végül elfogadtam. Így lett kerek, emberi egy ilyen túlélésre berendezett világban.

Szemrukot, a kis munkatelepet, a falut végül nem az ideológiák építették fel, hanem ezeknek az embereknek megfeszített munkája és sokszínűsége.

Ajánlás

A Zulejka kinyitja a szemét nem éppen könnyű olvasmány, és most nem is szeretném rétegeknek ajánlani. Szívem szerint mindenkinek ajánlanám, mert olyan történet, amit olvasni kell, mert nem szabad elfelejteni a történelem sötét foltjait, mert gondolkodni kell rajtuk, mert tanulni kell belőlük, és mert minden rombolást építés követ. Ez az élet örök törvénye.

Érdekességek

Guzel Jahina nem maga találta ki a szibériai száműzetés részleteit. A regényt saját tatár nagymamája, Raziya emlékei ihlették, akit hétéves korában, 1930-ban a családjával együtt kulákként deportáltak a krasznojarszki tajgára, a Jenyiszej és az Angara vidékére. A falu embertelen megalapítása és a túlélésért vívott mindennapos harc szinte szó szerint megtörtént eseményeken alapul.

A könyv filmszerűsége és feszes, képi ritmusa annak köszönhető, hogy Jahina a moszkvai filmfőiskola forgatókönyvíró szakán tanult. A történet eredetileg egy kétrészes film forgatókönyveként (diplomamunkaként) született meg, és csak később döntött úgy a szerző, hogy regénnyé formálja át az anyagot.

A regényből 2020-ban nyolcrészes orosz minisorozat készült, amelyben Zulejka szerepét a szintén tatár származású neves színésznő, Csulpan Hamatova alakította, ami a bemutató idején újra heves társadalmi vitákat robbantott ki Oroszországban.

KÖNYVADATLAP

Guzel Jahina

Zulejka kinyitja a szemét

Regény

414 oldal

Helikon Kiadó

Guzel Jahina Kazanyban született és nőtt fel, az ottani egyetemen szerzett bölcsészdiplomát. Jelenleg Moszkvában él, ott jelent meg első regénye, a Zulejka kinyitja a szemét, amely a 2015-ös esztendő legnagyobb orosz könyvsikere lett: elnyerte a Nagy Könyv- és a Jasznaja Poljana-díjat, s világszerte megjelent már (vagy megjelenés előtt áll).

1930 telén egy eldugott kis tatár faluban Zulejka végzi mindennapos munkáját, mindenben engedelmeskedve idős, a kegyetlenségig szigorú férjének. Megismerték már az új, „kommunista” rendszer minden borzalmát, éheztek, tűrték a megaláztatást mint parasztok és mint tatárok – de ha fogcsikorgatva is, mindig összeszedték magukat. Tehát „kulákok”. Most újra a „vörös hordát” várják rettegve… és az újabb csapás minden eddiginél pusztítóbb.

Zulejkát kitelepítettek százaival együtt marhavagonban indítják el a mindenkori száműzöttek útján Szibéria felé. Egyszerű parasztemberek, leningrádi értelmiségiek, „néhai uraságok” és köztörvényes bűnözők, muszlimok és keresztények, pogányok és ateisták, oroszok, tatárok, németek, csuvasok gyűlnek össze az Angara partján, ahol napról napra kell kiharcolniuk élethez való jogukat a tajgával és a könyörtelen államhatalommal szemben.

Zulejka az elképzelhetetlenül zord körülmények között, ott, ahová Allah keze talán nem is ér el, hiába imádkozik hozzá, jóformán rabszolgasorban tengődve találja meg igazi női énjét: szerelmes lesz, anya, vadász… szabad ember, egyenrangú a férfiakkal.

A gyökerek és az első benyomások

Véleményem

A világ legjobb érvei sem képesek megváltoztatni egy ember gondolkodását. Ezt csakis egy jó történettel lehet elérni.

Ajánlás

KÖNYVADATLAP

Richard Powers

Égig érő történet

Öko-regény

624 oldal

Park Kiadó

„Az ember nem az a csúcsfaj, aminek képzeli magát. Más élőlények mondják meg, merre hány centi, azok csinálják a levegőt és eszik a napfényt. Nélkülük nincs semmi.”

A légierő rakodásvezetőjének gépét lelövik a vietnámi háborúban. A katona életét az menti meg, hogy egy fafojtó fügefára zuhan. Egy festőművész százévnyi fotóportrét örököl, mindegyik kép ugyanarról a pusztulásra ítélt gesztenyefáról készült. Egy keményen bulizó egyetemista lány hozzáér a villanyvezetékhez, bele is hal az áramütésbe, hogy azután légi és fénylények lökjék vissza az életbe. Egy hallássérült tudós fölfedezi, hogy a fák kommunikálnak egymással. Ők négyen és további öt idegen végső, erőszakos együttlétre jönnek össze, hogy megmentsék az amerikai földrész utolsó, néhány hektárnyi érintetlen erdejét.

Richard Powers regénye szenvedélyesen és elsöprő erővel mutatja be a környezetvédő aktivisták elszántságát. Az Égig érő történet koncentrikus gyűrűkben bontja ki az egymásba fonódó mítoszokat a polgárháború előtti New Yorktól a csendes-óceáni partvidék 20. század végi fakitermelési válságáig és azon is túl. Meggyőző erővel ábrázolja, hogy az emberi mellett létezik egy másik világ – hatalmas, lassú, minden részével egymásba kapcsolódó, leleményes –, de az számunkra szinte láthatatlan.

Az Égig érő történet azoknak szól, akiket elkeserít, hogy az ember önző módon pusztítja a természetet, s akik bíznak abban, hogy ez a folyamat még megállítható.

Richard Powers írói munkásságát kritikusai Jonathan Franzenéhez, Dave Eggerséhez vagy Don DeLillóéhoz hasonlítják. Az Égig érő történet, a tizenkettedik regénye 2019-ben elnyerte az irodalmi Pulitzer-díjat.

Első benyomások

Vélemény

– Kíváncsi vagyok, ki vesz el téged most már, Esther. Az után – és Buddy kézmozdulata körülrajzolta a dombot, a fenyőket, a behavazott tetőket, melyek a táj egyenletes hullámvonalát megszakították –, hogy itt voltál.
S persze csakugyan nem tudtam, ki vesz el engem az után, hogy ott voltam, ahol voltam.

KÖNYVADATLAP

Sylvia Plath

Az üvegbura

Regény

288 oldal

Európa Kiadó

A tragikusan fiatalon, harmincévesen elhunyt Sylvia Plath (1932-1963) Az üvegbúra című, javarészt önéletrajzi ihletésű, de fiktív részleteket is tartalmazó regényében egy rendkívül tehetséges, ám súlyos pszichés problémákkal küszködő amerikai egyetemista lány – Esther Greenwood – portréját festi meg. Bár első pillantásra Esther a sors kegyeltjének tűnik (nemcsak hogy remek iskolába járhat, de lehetőséget kap arra is, hogy egy hónapig gyakornokként dolgozhasson egy híres New York-i divatlapnál), valójában egyre csak vergődik, fuldoklik az őt körülvevő világ „üvegbúrája” alatt. A depressziója és öngyilkossági kísérlete miatt egy ideig elmegyógyintézetben kezelt (egyebek között elektrosokk-terápiának is alávetett) fiatal lány végül elindul a gyógyulás útján – nem úgy, mint az Esther történetét megíró Sylvia Plath, aki Az üvegbúra megjelenésének évében lett öngyilkos.

Tan Jün-hszian (Tan Yunxian) neve talán nem sokak számára ismerős, de életútja és munkája egy olyan korszakban vált jelentőssé, amikor a nők hangja még alig-alig jelenhetett meg az orvostudományban. Lisa See A lótusz leánya című regényéből ismert főhősnő mögött valós történet rejlik: Tan Jün-hszian valóban élt, tanult, gyógyított és írt. Mindezt egy olyan világban, ahol a nőknek csak átmeneti jelleggel, vagy egyáltalán nem engedték birtokolni a tudást. 

Élete és háttere 

Tan Jün-hszian 1461-ben született a Ming-dinasztia idején, és 1554-ig élt. Apai ágon orvos családból származott: nagyapja hivatalosan is elismert orvos volt, nagyanyja pedig női gyógyítóként tevékenykedett. Tan Jün‑hszian könyvében feljegyezte, hogy nyolc éves volt, mikor nagyapja úgy döntött, túl okos ahhoz, hogy csak üljön és hímezzen. Itt, a nagyszülői házban kezdte meg tanulmányait. Az ilyen módosabb családok házaiban gyakran 40 rokon is élt, mellettük megannyi szolgálóval együtt. Éppen elég páciens akadt, hogy gyakorolja a gyógyítást. Később, mikor 15 évesen kiházasították, gyermekein és a ház női tagjain végzett megfigyeléseket, diagnosztizált, majd az orvos által közölt diagnózissal összevetette a magáét, ezekről pedig feljegyzéseket készített. 

Feljegyzései könyv formájában az utókorra maradt. Könyve, a Női betegségek feljegyzései (Female Medical Cases / 女医杂言) több általa kezelt beteg eseteit írja le. Legtöbbször női betegeit krónikus panaszokkal kezelte, nem ritkán női panaszokkal: menstruációs panaszokkal, meddőséggel, vetélésekkel és szülés utáni kimerültséggel. Más hétköznapi esetei nemtől független betegségek voltak: köhögés, álmatlanság vagy éppen hasmenés. Könyve az egyetlen fennmaradt, nő által írt orvosi szöveg a Ming-korszakból, és ma is jelentős történelmi forrás. 

Orvoslás a Ming-dinasztiában 

A Ming-dinasztia idején a nők hivatalosan nem tanulhattak orvoslást, az oktatás intézményesített formái kizárólag férfiak számára voltak elérhetőek. A gyógyító tudás mégis tovább élt, főként női ágon, családokon belül öröklődött. Anyák, nagyanyák, nagynénik tanították egymást, és adták tovább tapasztalataikat generációkon átívelő, gyakran láthatatlan rendszerekben. 

Tan Jün‑hszian ebbe a hagyományba nőtt bele. Bár apai nagyanyja tanította, aki maga is ismert női gyógyító volt, tudása - és az a tény, hogy ez a tudás egyáltalán megmaradt - kivételesnek számított. Nem csupán azért, mert megengedhették maguknak a tanulás „luxusát”, hanem mert a családjukban támogatták a női tudás fennmaradását is. 

Abban a korban a férfi orvosok nem érinthettek női pácienseket. A diagnózist gyakran egy közvetítőn - például a beteg anyósán - keresztül, vagy selyemkendőn át vett pulzus alapján kellett felállítaniuk. Ebben a helyzetben a női orvosok szerepe különösen fontos volt: ők azokhoz a testrészekhez is hozzáférhettek, amelyeket férfiak nem vizsgálhattak. 

Hatása a modern világban