.png)
.png)
.png)
.png)
.png)
.png)
Richard Powers: Égig érő történet
2026. szeptember 20.
•
.png "Richard Powers: Égig érő történet")
Richard Powers Pulitzer-díjas regényére ébresztőkönyvként hivatkoznak, egy ökomérföldkőként, ahol a fák, az erdő, a természet kerül hangsúlyba egy maréknyi ember drámája, története mentén. Az Égig érő történetről első pillanatban azt gondoltam, hogy tipikus célközönség vagyok. Szeretem az elgondolkodtató koncepciókat, fontosnak tartom az ember és a természet viszonyát, a békés, tudatos együttélését boncolgató kérdést. De ahogy haladtam oldalról oldalra, egyre világosabbá vált számomra, hogy ez a körülrajongott könyv nálam alapjaiban bicsaklik meg.
A gyökerek és az első benyomások
Szerettem a könyv lassú építkezését, ahogy az elhintett magok lassan gyökeret eresztenek a földbe, hogy aztán szárba szökkenve teljesedjenek ki. Tetszett ez a felépítés, ami egy fa növekedésének analógiája. Egy-egy történetnél visszautaztunk az időben, ahhoz az őshöz, a maghoz, akinél elindult az a szál vagy csírázás, amit végigkövethetünk, és eljutunk ahhoz az utódhoz, megérkezve a jelenbe, akinek közvetlen hatása van az eseményekre. Érdekesnek, de nehézkesnek éreztem, lassú sodrásúnak, ahogy egymás után ismertem meg ezeket az izgalmas életeket, de nem láttam, sőt, már nem is reménykedtem benne, hogy valaha találkozni fognak.
Akik megérintettek
Nem fogok valamennyi karakterre kitérni és szerepüket tárgyalni a történetben, csak arra a háromra, akik valamilyen oknál fogva érdekesnek tűntek, közelebb éreztem őket magamhoz. A professzor, a pilóta és a játékfejlesztő.- Patricia Westerford: Csendes, beszédhibás kislányból neves tudóssá, professzorrá nőtte ki magát. Az ő történetét szerettem a legjobban, mert ebben a könyvben nemcsak azt látjuk, hogyan bánunk mi, emberek a természettel, hanem azt is, hogyan bánunk embertársainkkal. Patricia karrierje, életútja hordozza azt az üzenetet, ami nekem talán a legjobban tudott fájni. Ő az a professzor, aki felfedezi, hogy a fák kommunikálnak egymással. Kutatási eredményeinek publikálása után azonban az ő életútja tipikusan mutatja a társadalom reakcióját azokra az emberekre, akik szokatlan, bátor, merész ötletekkel állnak elő.
- Douglas Pavlicek: Ő a vietnámi veterán, akinek a gépét lelövik és egy banyánfa menti meg az életét: ejtőernyőjével fennakad a lombjában. Hazatérve a háborúból nem találja a helyét a világban, míg egy nap úgy dönt, hogy fákat ültet. Több százezer csemete elültetése után ébred rá, hogy a fák, amiket elültet, a fakitermelők következő szüretjére várnak.
- Neelay Mehta: Gyerekként leesik egy fáról és kerekesszékbe kerül. Gyűlölhetné a fákat, de továbbra is megmagyarázhatatlan vonzódást érez feléjük. Élete a továbbiakban a maga álmodta világban zajlik, kódok, virtuális terek és pixelfák között. Miközben saját világát építi, rájön a kódok és a természet párhuzamára: az algoritmusok valójában a bioszféra törvényeit másolják.
Véleményem
Eddig a pontig működött a történet, amíg az egyes emberi drámákat figyelhettem meg. Amikor egyes karakterek találkoznak, összekapcsolódnak, valahogy már kezd szétesni, várakozásaimmal ellenkezőleg. Abban reménykedtem, hogy együtt erős csapatot alkotva közösen megoldásokat találnak a természet védelmére, a fák megmentésére. De ezek a találkozások nem hozzák azt az eredményt, amit szeretnék: bár az emberek célja közel azonos, a mögöttük lévő személyes harc széthúzza őket. Egy ideig működik, de a mintázatból már látni, hogy végül nem jutnak közös nevezőre. Vannak szereplők, akikkel nem is történik meg a találkozás, és vannak, akik csak éppen együtt haladnak néhány kilométeren keresztül. Ez a világ, ez a természet által diktált ritmus, bár a fák kommunikálnak egymással, az emberek többnyire elbeszélnek egymás mellett. Úgy tűnik, maga a könyv sem hisz a közösség erejében, mert azt látjuk, hogy a karakterek feladják, kivonulnak a világból.
Habár a regény fel akarja hívni figyelmünket arra, hogy az emberek kihasználják, kizsákmányolják a természetet, csupán vagyonhalmozás céljából irtják az erdőket, ösztönözni akar minket a cselekvésre, de a sorok között olvasva, számomra olyan üzenetet küld, amit nem tudok és nem is akarok befogadni. Ha azt nézem, hogy ez a könyv maga akár segélykérés lenne, de valójában már maga is a lemondást, feladást vetíti elém, nem tudja elérni azt a célt, amiért állítólag megíródott. A végső konklúzió, hogy a fák úgyis túlélnek, úgyis nő másik fa, tehát nincs is értelme harcolni értük, mert a természet hatalmával az ember úgysem bírhat el, új erdők nőnek, de az emberiség ezt már nem fogja látni.
Ez a felmentés kényelmes lehet egyeseknek, azoknak, akik csak megnyugtatni akarják magukat, de nem látják a valódi fenyegetettséget. Az olvasóban pedig felmerül a kérdés: akkor mit tehetnék én, ha úgyis hiábavaló? Ez nem öko-üzenet, ez kapituláció, itt megbukik az ébresztő gondolat, kivéve, ha a tudatos olvasó eljut a végső felismeréshez: az embernek nagyobb szüksége van a fákra a túléléshez, mint gondolná.
A világ legjobb érvei sem képesek megváltoztatni egy ember gondolkodását. Ezt csakis egy jó történettel lehet elérni.
Ajánlás
Ez a könyv megint egy olyan olvasmány, ahol nem szabad leragadni az alapproblémánál és megelégedni a kínált megoldásokkal. Azoknak ajánlom, akik nemcsak a problémát látják, hanem megoldásokat is keresnek, akik hajlandóak a változtatásra. Ajánlom, ha szereted az emberi sorsok sokszínűségét és sorsszerűségét.
Funfacts
Patricia Westerford valóban él – csak Suzanne Simardnak hívják
A regény legkedvesebb és legemberibb karakterét, a fák kommunikációját kutató Patricia Westerfordot egy hús-vér kanadai erdőökológusról, Dr. Suzanne Simardról mintázták. Simard a valóságban is pontosan azt élte át, amit a könyvben: amikor a '90-es években publikálta kutatását a gombafonalak hálózatáról (amelyeken keresztül a fák tápanyagot és vészjelzéseket küldenek egymásnak), a vaskalapos tudományos közösség kigúnyolta és ellehetetlenítette. Évtizedekkel később a felfedezése forradalmasította a biológiát - ma már a populáris tudomány is "Wood Wide Web"-ként emlegeti a föld alatti erdőhálózatot.
A Mimasz mamutfenyő és a valóság: 738 nap 55 méter magasan
A történetben Olivia és Nicholas hónapokig egy óriási mamutfenyő, Mimasz lombkoronájában élnek egy kis platformon, hogy megvédjék a láncfűrészektől. Ezt a szálat egy valós öko-aktivista, Julia "Butterfly" Hill inspirálta, aki 1997 és 1999 között rekordot döntve 738 napig (több mint két teljes évig!) élt egy ezeréves vörösfenyő, Luna tetején Észak-Kaliforniában, dacolva a fagyos viharokkal és a fakitermelő cég helikoptereivel, míg végül sikerült megmentenie a fát és a környező ligetet.
Egyetlen fa látványa indította el az egész regényt
Richard Powers korábban soha nem tervezett természetközpontú könyvet írni. A szikra a kaliforniai Stanford Egyetem tanáraként érte, amikor a Szilícium-völgy mellett túrázva a Santa Cruz-hegységben először állt meg egy érintetlen, több száz éves óriás mamutfenyő előtt. A technológia csúcsát képviselő Szilícium-völgy és az ezeréves élőlény kontrasztja akkora döbbenetet keltett benne, hogy feladta a korábbi terveit, és évekre elmerült az erdészet és a botanika szakirodalmában.
A Pulitzer-díj és az elnöki rajongás
A kötet 2019-ben elnyerte a rangos Pulitzer-díjat szépirodalom kategóriában, és Barack Obama az év egyik legfontosabb könyvének nevezte. Az indoklás szerint Powers képes volt egy teljesen új elbeszélői formát (a fa szerkezetét követő tablóregényt) létrehozni - még ha ez a rendhagyó forma az olvasók egy részénél (ahogy nálam is) épp a szereplők és az emberi kapcsolatok kárára ment.
KÖNYVADATLAP
Égig érő történet
Öko-regény
624 oldal
PArk Kiadó
PArk Kiadó
„Az ember nem az a csúcsfaj, aminek képzeli magát. Más élőlények mondják meg, merre hány centi, azok csinálják a levegőt és eszik a napfényt. Nélkülük nincs semmi.”
A légierő rakodásvezetőjének gépét lelövik a vietnámi háborúban. A katona életét az menti meg, hogy egy fafojtó fügefára zuhan. Egy festőművész százévnyi fotóportrét örököl, mindegyik kép ugyanarról a pusztulásra ítélt gesztenyefáról készült. Egy keményen bulizó egyetemista lány hozzáér a villanyvezetékhez, bele is hal az áramütésbe, hogy azután légi és fénylények lökjék vissza az életbe. Egy hallássérült tudós fölfedezi, hogy a fák kommunikálnak egymással. Ők négyen és további öt idegen végső, erőszakos együttlétre jönnek össze, hogy megmentsék az amerikai földrész utolsó, néhány hektárnyi érintetlen erdejét.
Richard Powers regénye szenvedélyesen és elsöprő erővel mutatja be a környezetvédő aktivisták elszántságát. Az Égig érő történet koncentrikus gyűrűkben bontja ki az egymásba fonódó mítoszokat a polgárháború előtti New Yorktól a csendes-óceáni partvidék 20. század végi fakitermelési válságáig és azon is túl. Meggyőző erővel ábrázolja, hogy az emberi mellett létezik egy másik világ – hatalmas, lassú, minden részével egymásba kapcsolódó, leleményes –, de az számunkra szinte láthatatlan.
Az Égig érő történet azoknak szól, akiket elkeserít, hogy az ember önző módon pusztítja a természetet, s akik bíznak abban, hogy ez a folyamat még megállítható.
Richard Powers írói munkásságát kritikusai Jonathan Franzenéhez, Dave Eggerséhez vagy Don DeLillóéhoz hasonlítják. Az Égig érő történet, a tizenkettedik regénye 2019-ben elnyerte az irodalmi Pulitzer-díjat.
Richard Powers Pulitzer-díjas regényére ébresztőkönyvként hivatkoznak, egy ökomérföldkőként, ahol a fák, az erdő, a természet kerül hangsúlyba egy maréknyi ember drámája, története mentén. Az Égig …
Sylvia Plath: Az üvegbura
2026. szeptember 13.
•
Sylvia Plath egyetlen befejezett regénye, Az üvegbura a korai hatvanas években vitathatatlanul tabudöntő és talán provokatív szándékkal született meg. Érdekelt lélektani mélysége, az, hogy az író hogyan képes szavakba önteni saját összeomlását, és mennyire tudja őszintén vállalni az utat, amely végül tragikus halálához vezetett. Mivel önéletrajzi vallomásról van szó, amit az író fiktív elemekkel tarkított, képtelen voltam úgy olvasni, hogy ne vizsgálnám folyamatosan a mögötte lévő írótechnikai megoldásokat is.
Első benyomások
Ha ránézek a könyv szerkezetére, erre a bizonyos belső utazásra és vallomásra, az az érzésem, mintha a vonat, amin ülök, nem állna meg egyetlen állomáson sem. Csupán elmosódott jelenetek suhannak el mellettem, és olykor még a sínek is elfogynak a szerelvény alól.
Ezen a ponton már tudtam, hogy számomra irodalmi szempontból nehezen lesz befogadható és értékelhető ez a regény. Győzködnöm kellett magam a továbbolvasáshoz, mert a tény, hogy 1001 listás műről van szó, nem engedte, hogy letegyem, hiszen előttem már sokan olvasták és értékelték pozitívan.
Vélemény
Esther nem egy szerethető, megkedvelhető karakter, és valóban nem éreztem iránta sem sajnálatot, sem empátiát, de ha már eldöntöttem, követtem az útját és próbáltam megérteni a megérthetetlent. Gyakran mondják, hogy akkor tudsz befogadni egy ilyen történetet, ha magad is éltél át hasonlót. Kezdem cáfolni ezt a tételt, mert néha van úgy, hogy még akkor sem. És ennek nem az empátia hiánya az oka, hanem az, hogy mégsem sikerült annyira őszintének ez a vallomás.
Itt éreztem nagyon a klasszikus elv hiányát: „Show, don't tell”, mutasd, ne csak mondd. Ahhoz, hogy ez a folyamat lélektanilag hitelessé és átélhetővé váljon, épp a hiányzó tényekre, az érzések és gondolatok kibontására, Esther valódi belső reakcióira lett volna szükség. Minden átkötés nélkül ugrálunk helyzetekbe, állapotokba, amiből kiderül, hogy Esther nincs jól, de nem látom a teljes folyamatot, amitől összezavarodom, és ha nem olvastam volna már több témába vágó regényt, azt gondolnám, velem van a baj.
Egy évvel ezelőtt olvastam A tó vize sosem édes című könyvet, és bár nem lehet párhuzamosítani Gaia és Esther karakterét, az írói stílust magamban egymás mellé helyeztem. Hiszen Giulia Caminito regénye szintén önéletrajzi ihletésű, és gyönyörűen visz végig lépésről lépésre Gaia útján, vállalva a főszereplő lelkében dúló érzéseket, sokszor negatív tetteit, mégis elér az olvasóig a lány tehetetlensége, megérinti a története és az olvasóban felébred az empátia.
Esther alakja több akar lenni, mint egy beteg lány, aki szanatóriumba kerül és meg akar halni. Az író megkísérli bemutatni, hogy ez a lány egyszerre több is akar lenni, csak bátorsága nincs hozzá, hogy megtegye a szükséges lépéseket, mert fél a kudarctól. Erről szól a népszerű fügefa-hasonlat is: a fügék egymás mellett elrohadnak az ágon, mint lehetséges jövőképek, amik a halogatás és a félelem miatt lehullanak a fáról. Ez a világ, ezek a társadalmi elvárások Esther számára komforton kívüliek. Ő nem találja a helyét ebben a világban, úgy érzi, egy üvegbura mögül szemléli a környezetét, ami egyre inkább elérhetetlen számára.
Az érzések hiánya volt a másik nagy kihívás számomra. Nekem olvasóként az sosem jó, ha egy történet nem tud bekúszni a bőröm alá. Most ez történt. Az egyetlen rezdülést Buddy Willard utolsó megjegyzése váltotta ki bennem:
– Kíváncsi vagyok, ki vesz el téged most már, Esther. Az után – és Buddy kézmozdulata körülrajzolta a dombot, a fenyőket, a behavazott tetőket, melyek a táj egyenletes hullámvonalát megszakították –, hogy itt voltál.
S persze csakugyan nem tudtam, ki vesz el engem az után, hogy ott voltam, ahol voltam.
Mert ha szigorúan a tényeket nézem, itt megakad az ember és visszakérdez: "És te kinek kellesz, Buddy?" De hát Buddy férfi, leendő egzisztenciával, presztízzsel, orvosi praxissal. Mindig lesz egy lány, aki nem a tuberkolózist fogja látni, hanem azt, hogy egy orvos felesége. Ez a gondolat azért felbosszantott: egy nő mindig hibás portéka marad, de a Buddy-féle képmutató alakok számára mindig lesz hely a világban.
A könyv vége felé közeledve a lyukak és az ugrások még nagyobbak lettek, és a regény szaggatottsága még zavaróbb. Elfogadható teóriának tartom a szándékoltságot, hogy az író ezzel akarta jelezni Esther lelkének zaklatottságát és a világtól való eltávolodását, esetleg az elektrosokk-kezelések analógiáját. Viszont úgy érzem, ezek mind csak utólagos belemagyarázások, és nem gondolnám tudatos írói eszköznek.
Fun facts
Létezik egy hivatalos pszichológiai fogalom: a „Sylvia Plath-hatás”A pszichológiában James C. Kaufman vezette be a kifejezést 2001-ben, miután több mint 1600 író és alkotó életútját vizsgálta meg. Arra jutott, hogy a költők – és közülük is statisztikailag kiugróan a női költők – jóval fogékonyabbak a súlyos hangulatzavarokra és a depresszióra, mint a prózaírók vagy más művészeti ágak képviselői. Kaufman szerint a költészet intenzív, befelé forduló jellege nem ad olyan távolságtartó, feldolgozó narratív keretet, mint a regényírás.
A regény eredetileg álnéven jelent meg
Amikor a kötet 1963 januárjában Londonban napvilágot látott, a borítón a Victoria Lucas név szerepelt. Plath rettegett attól, hogy a családja és az ismerősei magukra ismernek a kíméletlen portrékban, és attól is tartott, hogy ha a regény elhasal, az árnyékot vet az elismert költői hírnevére. Az Egyesült Államokban a család tiltakozása miatt egészen 1971-ig nem is adhatták ki a könyvet.
Ki volt a hús-vér "Buddy Willard"?
Esther képmutató kérőjét Plath valódi egyetemi udvarlója, Dick Norton orvostanhallgató ihlette. Norton valóban tuberkulózissal került egy New York állambeli szanatóriumba, ahol Plath meg is látogatta őt. A férfi később elismerte kettejük viszonyát, de mélyen felháborodott azon, ahogyan az írónő a regényben karikírozta a jellemét.
Ajánlás
Az üvegburát annak ajánlom, aki szeret a dolgok mögé nézni, aki nem fogadja el készpénzként az állításokat, hanem egészséges fenntartásokkal kezeli azokat. Ajánlom mindazoknak, akik szívesen betekintenek egy összetett lélek bonyolult rajzába, de nem feltétlenül akarják mindenáron megérteni, csak közelebbről szemlélni azt az életet, amit Esther él. Különösen ajánlom azoknak, akik tapasztalták már, hogy amit belül megélnek, nem mindig találkozik azzal, amit kívülről elvárnak tőlük. Mert az ember nem csupán annyi, amennyit a legnehezebb pillanataiban tapasztalunk róla, és nem lehet kizárólag ezek alapján ítélkezni felette.
KÖNYVADATLAP
Az üvegbura
Regény
288 oldal
Európa Kiadó
A tragikusan fiatalon, harmincévesen elhunyt Sylvia Plath (1932-1963) Az üvegbúra című, javarészt önéletrajzi ihletésű, de fiktív részleteket is tartalmazó regényében egy rendkívül tehetséges, ám súlyos pszichés problémákkal küszködő amerikai egyetemista lány – Esther Greenwood – portréját festi meg. Bár első pillantásra Esther a sors kegyeltjének tűnik (nemcsak hogy remek iskolába járhat, de lehetőséget kap arra is, hogy egy hónapig gyakornokként dolgozhasson egy híres New York-i divatlapnál), valójában egyre csak vergődik, fuldoklik az őt körülvevő világ „üvegbúrája” alatt. A depressziója és öngyilkossági kísérlete miatt egy ideig elmegyógyintézetben kezelt (egyebek között elektrosokk-terápiának is alávetett) fiatal lány végül elindul a gyógyulás útján – nem úgy, mint az Esther történetét megíró Sylvia Plath, aki Az üvegbúra megjelenésének évében lett öngyilkos.
Sylvia Plath egyetlen befejezett regénye, Az üvegbura a korai hatvanas években vitathatatlanul tabudöntő és talán provokatív szándékkal született meg. Érdekelt lélektani mélysége, az, hogy az író …
.png)
Giulia Caminito: A tó vize sohasem édes
2025. augusztus 31.
•
.png "Giulia Caminito: A tó vize sohasem édes")
A tó vize sohasem édes az a fajta történet, amiről nehéz úgy beszélni, hogy ne kapcsolnád össze saját emlékeiddel, tapasztalataiddal, vagy épp azzal a kérdéssel, hogyan torzulhat el egy lázadás, egy kiemelkedés vágya.
Giulia Caminito regénye nyers, zavarba ejtő tükör a társadalmi feszültségekről, női sorsokról, és arról, milyen nyomot hagy egy kontrollmániás anya szabályrendszere a család életén.
A történetről
Gaia egy négygyermekes család legidősebb lánya, aki Róma peremén, szűkös körülmények között próbál felnőni. Anyja, Antónia rendíthetetlenül hisz abban, hogy a tanulás, a fegyelem és a szigorú elvek jelentik az egyetlen kiutat a nyomorból. Gaia ezzel a céllal járja iskoláit, ingázik a város különböző pontjaira, miközben saját útját is keresi, vagy legalábbis valami kapaszkodót, amit a világ nem nagyon kínál fel neki.
A regény évek eseményein vezet végig: költözéseken, iskolaváltásokon, testvérdinamikákon és a szinte mindent átható társadalmi igazságtalanságon keresztül mutatja be, hogyan formálódik Gaia jelleme. A történet nem lineáris hősív, inkább egy feszültségekkel teli belső krónika, ahogy egy fiatal lány megpróbál túlélni, kivívni egy helyet magának egy olyan világban, ahol a határokat mások húzzák meg.
Gaia
Gaia karakterét figyelve sokáig úgy éreztem, értem őt. A temperamentuma, a szűk mozgástér, a feszítő belső nyugtalanság mind olyan elemek, amiket könnyű megérteni, főleg, ha az ember érzett már valaha is hasonlót. Azt hozta, amit vártam: lázadást, ellenállást, azt a gondolkodásmódot, ami keresi a kiskapukat és járja a maga útját. Megoldásai is beleillettek abba a karakterívbe, amit egy ilyen háttérből jövő főszereplőtől elvárnánk.
Gaiából hiányzik a megértés, az empátia, talán azért, mert szinte minden energiáját a túlélés viszi el. Az érzelmeit elzárja, miközben próbál beilleszkedni egy olyan közegbe, ami folyamatosan elutasítja. Kétségbeesetten próbál „normális” lenni, olyan, mint a többiek, akiknek a sorsa látszólag egyszerűbb, csak ez az anyja állandó kontrollja mellett szinte lehetetlen. Az elfojtásai nem maradnak következmények nélkül: sokszor ezek szülik meg azokat a döntéseket, amelyek később visszafelé hatnak rá. Nem átgondolt lépések ezek, inkább ösztönös válaszok egy világra, amit ő sem ért teljesen. Ez a kettősség, a kiút keresése és a belső bezártság feszültségben tartja a karaktert.
Antónia
A szerző a regény végén elárulja: Gaia részben önmaga, míg Antónia és Iris valódi nők, akiket személyesen ismert. Ez rögtön más fényt vet a történetre. Amit eddig regénynek olvastunk, most egyszerre önreflexió, emlékezés és kísérlettétel a megértésre.
Antónia nem egyszerűen irodalmi anyafigura, hanem egy létező nő lenyomata: az a merev típus, aki megingathatatlan abban, amit helyesnek gondol. Szabályai szigorúak, céljai világosak. De a módszerei nem hagynak helyet másfajta nézőpontnak, és nem kérdezi meg, kinek van ereje ezekhez az elvárásokhoz.
Számomra ő nem ellenszenves karakter, sokkal inkább emberi és tragikus. Az a fajta szülő, aki annyira meg akar menteni valakit, hogy közben összetöri. Aki felemelni próbál, de lenyom. És ez a dinamika anya és lánya között végül nem a fejlődést, hanem a töréseket hozza.
Iris
Iris Gaia számára több, mint barátnő: egy olyan élet lenyomata, amit ő maga nem élhet meg. Ugyanazokat a könyveket olvassák, de Iris világa könnyedebb, csillogóbb, áthatja a szépség, új ruhák, őszinte mosoly. Gaia vele szemben mindig kicsit kopottabbnak, kívülállónak érzi magát.
Miközben Iris közel áll hozzá, valójában elérhetetlen. Egy vágyott világ jelképe, amit a saját valósága nem enged meg. A szerző jegyzete szerint Iris alakját egy gyerekkori barátnője ihlette, akinek az emléke a regény legcsendesebb, mégis legfájdalmasabb vonalát adja.
Gondolatok
Olvasás közben végig ott motoszkált bennem egy gondolat, amit nem tudtam félretenni: a történet mintha azt sugallná, hogy aki nehéz sorból jön, az óhatatlanul torzul; lázadó lesz, elvadul vagy bűnbe csúszik, csak másképp, mint az, akire ujjal mutogatunk. Mintha a társadalmi perem automatikusan elvenné az ember belső tisztaságát.
Az, hogy valaki szűkös körülmények között nő fel, nem teszi erkölcsileg kevesebbé. Nem lehet minden dühöt, hibát vagy zárkózottságot erre az egyetlen kiindulási pontra visszavezetni. A döntéseinket befolyásolja a háttér, de nem mentség - viszont nem is bélyeg.
Gaia története tele van feszültséggel, számomra mégsem az volt a legfájóbb, amiket tett, hanem az, hogy úgy tűnik, ebben a világban nem lehet máshogy túlélni, csak ha kemény, zárkózott, vagy néha épp kegyetlen leszel. És hogy ez valahol elvárásként is megjelenik a regényben, kimondva vagy kimondatlanul.
Összegés
A regény hazájában, Olaszországban A tó vize sohasem édes fontos irodalmi eseményeken kapott figyelmet: 2021-ben a rangos Premio Strega díj döntősei közé került, elnyerte a Premio Campiello díjat, és bestseller lett. Azóta több, mint húsz nyelvre fordították le.
Ez egy nagyon erőteljes történet érvényesülésről, felnőtté válásról, hátrányos helyzetről, küzdelemről és gyászról. Nem klasszikus értelemben vett fejlődésregény, hanem egy mozaikos, feszültségekkel teli belső krónika. Önmagában véve olyan, mint az élet: rajtad múlik, hogy vannak-e benne nagy fordulatok, vagy megelégszel azzal, amit az alapcsomagban kaptál.
A háttérben ott lüktet a generációs feszültség: szülők, akik mást várnak és gyerekek, akik bár más világban nőnek fel, ugyanazokba az elvárásokba ütköznek. Ehhez társul az osztálytudat is: Gaia akkor is kívülálló, ha látszólag ugyanazokat a padokat koptatja, mint mások. A különbségek nem tűnnek el attól, hogy nem beszélünk róluk, és talán ez a regény egyik legerősebb állítása.
Ajánlás
Ajánlom, ha szereted az olyan könyveket, ahol nem kapsz mindenre választ, de sok kérdést magaddal viszel. Ha érdekel, hogyan lehet felnőni úgy, hogy közben mindenki más mondja meg, hogyan kéne élned.
A barátság abban a pillanatban születik, amikor valaki azt mondja a másiknak: „Micsoda? Te is? Azt hittem, ezzel egyedül vagyok.”
KÖNYVADATLAP
A tó vize sohasem édes
Regény
348 oldal
Park
A harcias és őszinte Antonia arra tanítja a lányát, hogy ne várjon semmi jót az emberektől. Gaia pedig megtanulja: nem panaszkodni, inkább elmerülni a közeli Braccianói-tóban, olvasni, tanulni, mobiltelefont cipősdobozba rejteni, a boldogtalanságot pedig oda, ahol senki sem látja. De aztán amikor először találja magát szemben a hétköznapi alattomossággal, a kislány kiszámíthatatlan, pusztító erőt fedez fel magában.
A narrátor áradó kamaszhangon mesél erről a drámai, mégis álomszerű ifjúkorról. Barátai, szerelmei, dacos tekintete úgy őrződnek meg szívünkben, mint a tó fenekén a titokzatos betlehem.
Éveken át falaztam, miközben nyáron egy bárban valaki kilopta a játékautomatából a pénzt, húztam meg kulccsal valamelyik kocsi oldalát, írtam fel festékszóróval valamelyik tanár nevét, és mellé, hogy HÓHÉR, csak azért, mert nem adott ötöst a fizikadolgozatomra, hanem csak hármast, rohantam neki a fejemen motorossisakkal valamelyik kreténnek, aki azt akarta, hogy sört igyak vele, vertem be az orrát, hogy folyt belőle a vér.
Éveken át öltöztem, vetkőztem, undorodtam a saját bőrömtől, gondoztam odaadóan a hajamat, vigyáztam a csípőcsontomra, tettem gúny tárgyává a fülemet, a túl hosszú lábamat, húzgáltam a mellbimbómat, hátha akkor kinő a mellem, büntettem magam, ha túl sokat ettem, szégyelltem, ha semmit sem ettem, hagytam ki a reggelit, mostam ki meleg zuhannyal alaposan a fülemet, lakkoztam a körmöm, használtam el a szempillafestéket, ejtettem bele az alapozót a mosdókagylóba, pucoltam le az egészet vécépapírral, ellenőrizgettem, hogy egyetlen szeplőm se látszódjon, égettem le magam az első napsütésben.
A tó vize sohasem édes az a fajta történet, amiről nehéz úgy beszélni, hogy ne kapcsolnád össze saját emlékeiddel, tapasztalataiddal, vagy épp azzal a kérdéssel, hogyan torzulhat el egy lázadás, egy…
.png)
Samantha Shannon: A lázadás dala
2025. augusztus 24.
•
.png "Samantha Shannon: A lázadás dala")
Hosszú idő telt el az első két kötet után, mire megérkezett hozzánk A lázadás dala, és ez sajnos meg is érződik az olvasás élményén. A történet ott folytatódik, ahol a A Mímes Rend abbamaradt, mégis nehéz felvenni a fonalat, mintha kimaradt volna egy köztes rész, ami segítene visszarázódni ebbe a különleges, sokrétegű világba.
A sorozat korábbi részei, különösen a Csontszüret erősebb karaktervezetéssel és jobb egyensúllyal bírt, miközben már azoknál is érződtek a világépítés terheiből fakadó döccenések. A harmadik rész sajnos nem azt az irányt viszi tovább, amit akkor annyira szerettem benne, inkább zavaros és túlírt.
A történetről
(Spoilermentes összefoglaló)
A lázadás dala a Csontszüret-sorozat harmadik része, amely közvetlenül ott folytatódik, ahol az előző kötet abbamaradt. Paige Mahoney, a látókból álló ellenállás egykori tagja most már egészen más szerepben próbálja meg helyreállítani az összeomlott rendszert: új alkirálynőként kell szembenéznie a belső árulással, a hatalmi játszmákkal és egy olyan világgal, amely még mindig retteg a hozzá hasonlóktól.
Paige nemcsak azzal küzd, hogyan legyen másfajta vezető, mint az elődei, hanem azzal is, hogyan gyógyuljon a saját veszteségeiből. Miközben új szövetségeket keres és régi barátokat próbál megvédeni, a látók helyzete egyre bizonytalanabbá válik, a hatalom és a félelem régi szövetsége még mindig erősebb, mint a remény.
Első benyomások
A történet túlzsúfolt, nehezen követhető, főleg akkor, ha valaki nem most, frissen olvasta az előző részeket. Túl sok a karakter, sok az egyedi szakkifejezés, amiket legtöbbször nem tudok hova tenni és lapozgatok a könyv hátulján lévő szószedethez. A párbeszédek az első fejezetekben különösen gyengék: panelesek, élettelenek, sokszor nem szolgálnak sem jellemábrázolásra, sem cselekményépítésre. Írótechnikailag: expozitív dialógusok, minimális természetességgel.
Paige karaktere az első oldaltól kezdve üres és darabos. Az „alkirálynő” szerep nem működik nála; sem a belső vívódás, sem a vezetői minőség nem hat hitelesen. Inkább tűnik egy önmagát kereső, fájdalomba ragadt karakternek, akire túl nagy szerepet bíztak, de a döntéseiben és az emberekhez való viszonyában nem éreztem valódi fejlődést.
Világépítés
Pozitívum, hogy végre elmozdulunk Londonból, és más típusú közösségeket ismerhetünk meg, ilyen például Manchester és az ottani abnormálisak. A világépítés néhol még mindig csiszolatlan és gyakran túlírt, de akadnak érdekes ötletek: a menedékek, az akciók, az ellenállás szerveződése már emlékeztetett a régi, jobbik Shannonra. A fegyverekkel kapcsolatos csavar pedig különösen tetszett.
A skóciai rész hozza vissza igazán a lendületet, ott végre fel tudtam venni a fonalat, és újra élveztem a történetet. Kár, hogy eddig kellett várni.
Paige
A történet egyik leggyengébb pontja számomra Paige karaktere maradt. Bár próbálja másként csinálni, mint a korábbi alkirályok, sokszor csak utólagos magyarázatokkal indokolja lépéseit. Nincs valódi tekintélye, motivációi zavarosak, elhamarkodottak, meggondolatlanok. Legtöbbször csak kapkod és megalapozatlan döntéseket hoz.
És bár az írónő szeretné erős, önálló hősnőként ábrázolni, számomra inkább gyenge és önreflexió nélküli maradt, aki sodródik és túl sokat szenved, miközben a narratíva próbálja „vezetőként” eladni őt. A mártíromság nem erény, főleg, ha nincs mögötte fejlődés.
A többiek
A mellékszereplők sajnos nagyon a háttérbe szorulnak. A Paige és Nagymester közti kapcsolat nem működik, nincs valódi kémia, nincs dinamika. A Nagymester ugyan a végére valamennyire megerősödik -jó volt látni benne némi tartást, energiát -, túl kevés nekem, mert szeretem ezt a karaktert és ennél jóval többre számítottam.
Viszont kifejezetten örültem Jaxon karakterének, akit még mindig izgalmasnak találok és úgy sejtem, tartogat még meglepetéseket az olvasók számára.
Társadalmi témák
Pozitívumként megemlíthető, hogy a kötet bátrabban nyúl a fontos társadalmi kérdésekhez: a gyerekmunka, a kizsákmányolás, a kollektív ellenállás kérdései jelen vannak, bár néhol csak érintőlegesen. Mégis ezek adják a történet későbbi részének súlyát, és Paige számára is új célt, újfajta motivációt hoznak. Innen már jobban működik a szöveg.
A gyerekmunkára épülő rendszerek bemutatása kicsit szíven ütött: a Manchesterben megismert közösségben a gyerekek is munkára kényszerülnek, és ez újra felveti a kérdést, mit tekintünk elfogadható áldozatnak a túlélésért. Paige küzdelme, hogy ne váljon ugyanolyan elnyomóvá, mint az elődei, itt válik igazán hangsúlyossá: hogyan lehet hatalmat gyakorolni erkölcsi megalkuvás nélkül, ha az ember már maga is megégett, és a rendszer minden zugában jelen van az erőszak?
Ajánlás
Ez a kötet inkább a türelmes, elmélyülő olvasóknak szól. A tempója egyenetlen, és sokáig keresi a fókuszt, de ha képes vagy kivárni, a második felére megtalálja a hangját. Nem tökéletes, de vannak értékei, különösen akkor, ha a sorozat egészére tekintünk. Mivel szeretem a sorozatot, biztosan olvasni fogom a következő részt is és bízom benne, hogy jobb lesz.
… olvastad az első két részt, és kíváncsi vagy, hogyan alakul tovább Paige sorsa.
… érdekelnek a komplex világépítésre épülő, társadalmilag érzékeny fantasy történetek.
… nem riadsz vissza a sűrű, szakkifejezésekkel teli világoktól, és szereted azokat a könyveket, ahol a szereplők többféle hatalmi játszma között próbálnak meg túlélni.
Ajánlom még Samantha Shannon Narancsfa-kolostor című regényét, ami már sokkal kiforrottabb, és a világépítése is grandiózusabb.
A túlélés egyetlen módja, hogy elhidd: legközelebb is képes leszel rá.
KÖNYVADATLAP
A lázadás dala (Csontszüret 3.)
Regény/ifjúsági
400 oldal
Next21
A Csontszüret-sorozat új kötetében vakmerő lázadók állnak szemben egy legyőzhetetlennek tűnő hatalommal.
A Rózsakoronáért vívott ádáz csatát követően Paige Mahoney a londoni látók szindikátusának alkirálynője lett. Nem egyszerű a bűnbandából hadsereget kovácsolni és a lázadó refaitákkal kötött szövetséget fenntartani, ráadásul bosszúszomjas ellenségei továbbra is vadásznak Paige-re.
Arcturus Mesarthimmal, egykori ellenségével ugyan javul kapcsolata, de ez is veszélyt hordoz: ha kiderülne, hogy beszélnek egymással, a szindikátus biztosan elveszítené a Ranten támogatását.
A Scion kiterjeszti az érzékelőpajzs használatát, ami megpecsételi a látnokok sorsát. Minden áskálódást félre kell tenni. Paige versenyt fut az idővel, hogy uralmát vérbe ne fojthassák.
Lenyűgöző történet bátorságról és ellenállásról, olyan hősökről, akik nem ismernek lehetetlent.
A Csontszüret-sorozat a szerző által átdolgozva és kibővítve jelenik meg.
Hosszú idő telt el az első két kötet után, mire megérkezett hozzánk A lázadás dala , és ez sajnos meg is érződik az olvasás élményén. A történet ott folytatódik, ahol a A Mímes Rend abbamaradt, mégi…
Lisa See: A lótusz leánya
Ann Patchett: A Holland Ház
.png)
Julia Kelly: Az utolsó kert Angliában
