– Bányászlámpa – mondta apám, amikor megmutattam neki a padlásról mentett, ósdi, rozsdás szerkezetet. Kezével letörölgette róla a poros pókhálót, miközben arcán ritkán látott mosollyal forgatta a kezében. Nosztalgikus mosoly volt, emlékek ébredtek benne régről, a távolból, ahova nekem nem volt bejárásom. Ez az ő magánszférája volt. A múlt csak az övé volt, a múltról sosem mesélt, megtartotta magának. Védekezett. A védekezés annyira a részévé vált, hogy nem tudott másként élni, titkai voltak, amiket megőrzött. Túlélési ösztön, amit olyan korból hozott magával, ahol regulák szerint kellett élnie az életét.

Nem ismertem lázadó ifjúságát, nekem csak a csendesen merengő, borgőzős, depresszióba süllyedt napok maradtak, ahonnan ritkán merészkedett elő. Nem ismertem igazán, nem láttam őt teljes egészében, csak idegenszerű lénye volt jelen, ami félelmet keltett bennem.

Szótlansága most is megrémisztett. Sosem tudtam, mire számíthatok. Féltem, hogy elrakja a lámpást és újra elvonul a magányába, megfosztva engem a felfedezés örömétől és önmaga társaságától. Kihúzta az öreg, kopott kredenc fiókját és rövid keresgélés után egy elemet vett ki belőle. Az elem jó volt, a szerkezet működött. Átszellemült arccal kapcsolgatta a lámpát, mely hol vörös, hol fehér fénnyel villant fel.

Minden villanásnál vártam, mikor teszi le, mikor fordít nekem hátat, hogy elzárkózzon a további kérdések elől. Talán a következőnél. Addig is szemem az arcára tapadt és próbáltam látni, ellopni valamit titokzatos valójából, belepillantani mindabba, ami előlem el volt zárva.

– Jelzőfény. Akkor használják, ha vészhelyzet van.

– Miféle vészhelyzet?

– Például, ha eltévednél a hegyen – mondta, és a fehér izzó rövid, hosszú, rövid villanásokkal tört a szoba félhomályába. Nem számoltam, anélkül is tudtam, hogy a nemzetközi jelzést próbálgatja. Ezekre a gyakorlati dolgokra a maga szűkszavú modorában már régen megtanított. Nyolcéves koromban elmagyarázta a tolómérő használatát is és sokkal jobban boldogultam vele, mint a szorzótáblával.

– Nem tévedek el – vetettem egy pillantást a lankákra az ablakon keresztül, de titokban arra gondoltam, milyen jó lenne kalandozni a lámpással a kezemben. Ha a játékra kijelölt határ nem szorítkozna a kicsiny faház néhány négyzetméterére. Ha kimehetnék a kertből, és a csípős tavaszi szél langyos szellővé szelídülne, és nem kellene fázósan a kis kályha mellett kuporogva hallgatnom, ahogy a deszkák résein keresztül süvít. De jó lenne felfedezőset játszani! Ha baj lenne, akkor üzennék a lámpával és apám meglátná a fényjeleket, tudná, hogy értem kell jönnie, hogy hazahozzon. Akkor kapnék forró kakaót és sütőben sült melegszendvicset, aminek ropog a héja, amikor beleharapok.

– Nem, persze, hogy nem. Sokkal okosabb vagy annál, nem igaz?

Bólintottam és a lámpát bámultam.

– És a piros ?

Arca megkeményedett, kifürkészhetetlenné vált. Fázósan bújtam közelebb a kályhához. Nem vette észre visszavonulásomat, csupán szürke szemében lett tompább a fény.

– Azt akkor kapcsolod be, ha nagy baj van. Ha igazán nagy baj van.

Letette a lámpát és egy sóhaj kíséretében felállt, hogy a dolga után nézzen. Újra az az idegen, szorongó alkatú, megfeszült ember volt, akit ismertem. Csendesen ballagott a kert végébe, hogy befejezze a munkát, amíg teljesen be nem sötétedik. Tekintetemmel követtem, amíg ki tudtam venni a poros üvegtáblán át elmosódott alakját. Ismét elérhetetlenné vált.

Visszafordultam a lámpás felé, hogy elvegyem, hogy játsszak vele, de nem nyúltam érte. Csak bámultam a piros fénnyel égő, rozsdás szerkezetet.