Az angyal lódenkabátban ült a peronon egy félig elkorhadt padon. Súlya alatt fáradtan nyikorgott a nedves deszka, és azokról a szebb napokról álmodott, mikor itt még minden friss volt, eleven, és nem verte fel elszáradt gaz és szeméthalom a foghíjas sínpárt. Penész szag csapta meg az orrát, amit a málló falú váróterem felől hozott a szél, ki-bejárva a romos épület törött ablaktábláin az éjszaka csöndjében.

Még messze volt a hajnal, de a közeli lámpa már álmosan pislogott őrhelyén, egy-egy pillanatra lehunyva szemét, hogy aztán lassan eszmélve, biztatón hunyorítson rá a padon ülő görnyedt alakra. Az angyal papírzacskót vett elő kabátja mély zsebéből, benne félig megszáradt pogácsák lapultak. Egyet a szájához emelt és majszolni kezdte. Apró morzsák bukfenceztek végig kabátja elején, de az angyal mit sem törődött utolsó táncukkal, hagyta, hogy leperegjenek a repedezett aszfaltra.

Halk, csusszanó léptek zaja törte meg a csendet. A peron végén egy másik angyal bontakozott ki a homályból, kezében csukott esernyőt lóbálva. Ráérősen ballagott a padhoz és leereszkedett a társa mellé. A lódenkabátban ülő angyal feléje nyújtotta a papírzacskót, mire az újonnan érkezett megrázta a fejét, nem szerette a pogácsát.

- Tizenháromezer-kilencvennyolc – sóhajtotta a lódenkabátos angyal a számot, mire társa együtt érzőn bólintott.

- Ez egyel több, mint tegnap – jegyezte meg a másik, miközben esernyőjét felemelte, majd hegyével átszúrt egy papírdarabot, amit éppen előtte tett le egy szélfuvallat.

- Egy újabb lélek, amit nem tudtam megmenteni.

- Nem a te hibád. Elszürkültek, legtöbbjük még jóval azelőtt szürke lesz, mielőtt megöregednének.

Beszéd közben az angyal esernyőjének hegyét egy régi bádogszemetes fölé tartotta és hagyta, hogy a papírszeletke komótosan hulljon alá.

- Mintha nem is akarnának élni, vagy túl gyorsan akarnak túl sok mindent, aztán kiüresednek, mert nincs motivációjuk – tűnődött a lódenkabátos, de nem volt biztos benne, hogy jó oldalról közelíti meg a dolgokat. Talán csak mentségeket keresett a kudarcaira.

- Nem tudják, hogyan érdemes – szólt az esernyős angyal lemondóan, igazából neki sincs fogalma róla, egy angyal honnan is tudhatná, mi a legjobb egy embernek. Neki csak az a dolga, hogy vigyázzon rájuk, nehogy valami őrültséget tegyenek. De önmaguktól még ő sem védheti meg őket.

Az angyal a lódenkabátban bólintott és eljátszott gondolattal, hogy reggel visszaadja hivatalát, de aztán beletörődve gondolt arra, nincs épeszű angyal, aki elvállalná helyette ezt a feladatot. Zsebébe gyűrte a papírzacskót a maradék pogácsával és felállt. Biccentett társának, majd elindult a széljárta peronon, hogy keressen egy újabb kétségbeesett lelket, akit megmenthet.

Az esernyős angyal még elüldögélt a padon és köröket rajzolt esernyőjének hegyével az aszfaltra. Próbálta győzködni magát, hogy elinduljon és keressen valakit, akinek segítség kell, de már maga sem hitte, hogy van értelme a munkájának. Azelőtt hívták, meghallotta kétségbeesett hangjukat, és ő ott termett. Ma már, mint éhes vadász, járja az utcákat, hátha talál valakit, akinek szüksége van rá.

Lassan érkezett a hajnal és a lámpa halvány derengése a sötétség határáig lopódzott, ő még próbálkozott, hátha sikerül erőtlen pislogásával reményt önteni az esernyős angyalba, mielőtt kihunyna a fénye.