Lángmadár

Nem tudom, szeretni fogom-e a könyvet-hozzáállással kezdtem hozzá az olvasáshoz. Eléggé unalmasnak tűnt az első pár oldal a monoton vonatozásról. A naplóbejegyzések sem szóltak másról, mint a vonaton eltöltött időről. Ugye, nem csak ennyiből áll egy ember élete? Mi van két ingázás között? Nem szimpatikus a lány, bár igyekszem megszeretni, megérteni őt.

Üresnek érzem, nincs élete, és hangosan sóhajtok fel, amikor már a vonaton megkezdi a napi alkohol bevitelét, meg sem várva, hogy hazaérjen. Nem, nem sikerül megszeretnem Rachelt. Sőt! A napjai pedig tényleg annyiból állnak, hogy vonatozik.

Ennek ellenére meg sem fordult a fejemben, hogy lerakjam a könyvet és ne olvassam tovább. Dühöngtem a karakterek miatt, utáltam mindegyiket, de nem akartam elszakadni tőlük addig, amíg biztosan nem tudom, hogy alakulnak a dolgaik, és biztosan el nem engedhetem a kezüket, amivel kapaszkodtak belém, miközben elmesélték a történetüket. Erősen mély lélektani regény, ahány szereplő, annyi dráma, és mindegyikkel kapcsolatban szembesülsz, hogy annyira valóságosak. Rettenetesen untam Rachel hülyeségeit, de valahol arra vártam, hogy összeszedje magát és rendbe jöjjön az élete.

Az író kegyetlen tükörképet mutat a karaktereken keresztül erről a mai világról. Nekem leginkább azt az üzenetet hordozta, hogy mennyire megtéveszthetőek vagyunk, ha csak felületesen ismerünk másokat. Ugyanakkor annak is súlyos és sötét titkai lehetnek, akiről azt gondoljuk, mindent tudunk róla. Nincs semmi különleges a karakterek drámáiban sem, bárkivel előfordulhat, hogy elesik és nem bír felállni. Éppen ezért olyan éles a kép, amit elénk tár az írónő, hogy szinte már sokkol.

Az írói stílus könnyed, bár néha szinte monoton. Az első pár oldal vontatottsága addig tart, amíg be nem indulnak az események.

Karakterábrázolásról az E/1 miatt nehéz beszélni. A drámák miatt megfogható hús-vér emberekkel találkozunk, akiket lehet utálni, de szeretni nem tudtam. Ez egyszerre jó és rossz. Jó, mert valamilyen érzelmet kiváltanak belőlem, tehát a megformálásuk sikeres, rossz, mert úgy érzem, nem kellene így éreznem ezek iránt az elesett, segítségre szoruló emberek iránt. Talán éppen ez az, ami dühít.

Negatívum, hogy a karakterek váltakozását szinte észre sem venni, még jó, hogy ki van írva a fejezet elején, kinek a szemszögéből látjuk éppen az eseményeket. Nincs stílusbeli váltás két karakter között, mintha ugyanaz a személy beszélne tovább, csak éppen a története más.

Érdekes, hogy nagyon sok történet szól a bukásról, de a legtöbb történet végén a karakter látványos jellemfejlődésen megy keresztül. Ebben a könyvben a legtöbb karakter veszít a történtekkel. Gyakorlatilag nincs beteljesedés. Rachelnél megcsillan valami halvány remény, de nem túl meggyőző.

Nagyon sok címkét kapott a könyv, de szerintem sem thriller, sem krimi kategóriában nem állja meg a helyét. Ez egy érdekfeszítő történet elmesélése, egy kevés gyilkossággal, egy jó adag drámával. Szimplán lélektani, töményen depresszív.

KÖNYVADATLAP

Paula Hawkins

A lány a vonaton

Regény

320 oldal

XXI. Század

Te nem ismered, de ő ismer téged

Elképesztő lélektani thiller – a Hátsó ablak találkozása a Holtodiglannal.

Rachel ingázó, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátás. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. „Jess és Jason”, így nevezi őket. A pár élete tökéletesnek tűnik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra.
És aztán lát valami megdöbbentőt. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovahalad, de ennyi elég.
A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messziről szemlélt.
Meglátják; sokkal több ő, mint egy lány a vonaton…

Paula Hawkins első thillere azonnal a bestsellerlisták első helyezettje lett.

Tizenkét nyelvre már lefordították, vitathatatlan, hogy 2015 meglepetését tartja kezében az olvasó.