A tó vize sohasem édes az a fajta történet, amiről nehéz úgy beszélni, hogy ne kapcsolnád össze saját emlékeiddel, tapasztalataiddal, vagy épp azzal a kérdéssel, hogyan torzulhat el egy lázadás, egy kiemelkedés vágya. 

Giulia Caminito regénye nyers, zavarba ejtő tükör a társadalmi feszültségekről, női sorsokról, és arról, milyen nyomot hagy egy kontrollmániás anya szabályrendszere a család életén. 

Gaia egy négygyermekes család legidősebb lánya, aki Róma peremén, szűkös körülmények között próbál felnőni. Anyja, Antónia rendíthetetlenül hisz abban, hogy a tanulás, a fegyelem és a szigorú elvek jelentik az egyetlen kiutat a nyomorból. Gaia ezzel a céllal járja iskoláit, ingázik a város különböző pontjaira, miközben saját útját is keresi, vagy legalábbis valami kapaszkodót, amit a világ nem nagyon kínál fel neki. 

A regény évek eseményein vezet végig: költözéseken, iskolaváltásokon, testvérdinamikákon és a szinte mindent átható társadalmi igazságtalanságon keresztül mutatja be, hogyan formálódik Gaia jelleme. A történet nem lineáris hősív, inkább egy feszültségekkel teli belső krónika, ahogy egy fiatal lány megpróbál túlélni, kivívni egy helyet magának egy olyan világban, ahol a határokat mások húzzák meg. 

Gaia karakterét figyelve sokáig úgy éreztem, értem őt. A temperamentuma, a szűk mozgástér, a feszítő belső nyugtalanság mind olyan elemek, amiket könnyű megérteni, főleg, ha az ember érzett már valaha is hasonlót. Azt hozta, amit vártam: lázadást, ellenállást, azt a gondolkodásmódot, ami keresi a kiskapukat és járja a maga útját. Megoldásai is beleillettek abba a karakterívbe, amit egy ilyen háttérből jövő főszereplőtől elvárnánk. 

Gaiából hiányzik a megértés, az empátia, talán azért, mert szinte minden energiáját a túlélés viszi el. Az érzelmeit elzárja, miközben próbál beilleszkedni egy olyan közegbe, ami folyamatosan elutasítja. Kétségbeesetten próbál „normális” lenni, olyan, mint a többiek, akiknek a sorsa látszólag egyszerűbb, csak ez az anyja állandó kontrollja mellett szinte lehetetlen. Az elfojtásai nem maradnak következmények nélkül: sokszor ezek szülik meg azokat a döntéseket, amelyek később visszafelé hatnak rá. Nem átgondolt lépések ezek, inkább ösztönös válaszok egy világra, amit ő sem ért teljesen. Ez a kettősség,  a kiút keresése és a belső bezártság feszültségben tartja a karaktert. 

A szerző a regény végén elárulja: Gaia részben önmaga, míg Antónia és Iris valódi nők, akiket személyesen ismert. Ez rögtön más fényt vet a történetre. Amit eddig regénynek olvastunk, most egyszerre önreflexió, emlékezés és kísérlettétel a megértésre. 

Antónia nem egyszerűen irodalmi anyafigura, hanem egy létező nő lenyomata: az a merev típus, aki megingathatatlan abban, amit helyesnek gondol. Szabályai szigorúak, céljai világosak. De a módszerei nem hagynak helyet másfajta nézőpontnak, és nem kérdezi meg, kinek van ereje ezekhez az elvárásokhoz. 

Számomra ő nem ellenszenves karakter, sokkal inkább emberi és tragikus. Az a fajta szülő, aki annyira meg akar menteni valakit, hogy közben összetöri. Aki felemelni próbál, de lenyom. És ez a dinamika anya és lánya között végül nem a fejlődést, hanem a töréseket hozza. 

Iris Gaia számára több, mint barátnő: egy olyan élet lenyomata, amit ő maga nem élhet meg. Ugyanazokat a könyveket olvassák, de Iris világa könnyedebb, csillogóbb, áthatja a szépség, új ruhák, őszinte mosoly. Gaia vele szemben mindig kicsit kopottabbnak, kívülállónak érzi magát. 

Miközben Iris közel áll hozzá, valójában elérhetetlen. Egy vágyott világ jelképe, amit a saját valósága nem enged meg. A szerző jegyzete szerint Iris alakját egy gyerekkori barátnője ihlette, akinek az emléke a regény legcsendesebb, mégis legfájdalmasabb vonalát adja. 

Olvasás közben végig ott motoszkált bennem egy gondolat, amit nem tudtam félretenni: a történet mintha azt sugallná, hogy aki nehéz sorból jön, az óhatatlanul torzul; lázadó lesz, elvadul vagy bűnbe csúszik, csak másképp, mint az, akire ujjal mutogatunk. Mintha a társadalmi perem automatikusan elvenné az ember belső tisztaságát. 

Az, hogy valaki szűkös körülmények között nő fel, nem teszi erkölcsileg kevesebbé. Nem lehet minden dühöt, hibát vagy zárkózottságot erre az egyetlen kiindulási pontra visszavezetni. A döntéseinket befolyásolja a háttér, de nem mentség - viszont nem is bélyeg. 

Gaia története tele van feszültséggel, számomra mégsem az volt a legfájóbb, amiket tett, hanem az, hogy úgy tűnik, ebben a világban nem lehet máshogy túlélni, csak ha kemény, zárkózott, vagy néha épp kegyetlen leszel. És hogy ez valahol elvárásként is megjelenik a regényben, kimondva vagy kimondatlanul. 

A regény hazájában, Olaszországban A tó vize sohasem édes fontos irodalmi eseményeken kapott figyelmet: 2021-ben a rangos Premio Strega díj döntősei közé került, elnyerte a Premio Campiello díjat, és bestseller lett. Azóta több, mint húsz nyelvre fordították le. 

Ez egy nagyon erőteljes történet érvényesülésről, felnőtté válásról, hátrányos helyzetről, küzdelemről és gyászról. Nem klasszikus értelemben vett fejlődésregény, hanem egy mozaikos, feszültségekkel teli belső krónika. Önmagában véve olyan, mint az élet: rajtad múlik, hogy vannak-e benne nagy fordulatok, vagy megelégszel azzal, amit az alapcsomagban kaptál. 

A háttérben ott lüktet a generációs feszültség: szülők, akik mást várnak és gyerekek, akik bár más világban nőnek fel, ugyanazokba az elvárásokba ütköznek. Ehhez társul az osztálytudat is: Gaia akkor is kívülálló, ha látszólag ugyanazokat a padokat koptatja, mint mások. A különbségek nem tűnnek el attól, hogy nem beszélünk róluk, és talán ez a regény egyik legerősebb állítása. 

Ajánlom, ha szereted az olyan könyveket, ahol nem kapsz mindenre választ, de sok kérdést magaddal viszel. Ha érdekel, hogyan lehet felnőni úgy, hogy közben mindenki más mondja meg, hogyan kéne élned. 

KÖNYVADATLAP

A ​tó vize sohasem édes

Regény

Park