Kevés olyan könyv van, ami ennyire mélyen belém ivódott, mint Alice Walker Bíborszín című regénye. Minden mondata fáj, mégis gyógyítja a lelkemet. Egy kedves, szinte még gyermeki női hang, ami a legelnyomottabb sötétségből tör elő, és olyan tisztán szól, hogy nem lehet nem meghallani. A könyv olvasása közben végig azt éreztem: itt nem csupán egy történet bontakozik ki előttem, hanem egy lélek nagyságának születése. 

Celie alakja mélyen megrendítő. Az ő hangján keresztül, levelek formájában tárul fel előttünk egy olyan világ, ahol az afroamerikai nők sorsa a fájdalom, a hallgatás és a láthatatlanság. De Celie nem marad néma. A sorok között felnő, megtanulja kimondani vágyait, dühét, az igazságát. Lassan, fokozatosan, de újraírja önmagát. A történet valódi ereje abban rejlik, ahogyan Celie visszaszerzi az életét és ezzel együtt a hangját is. Lázadása és ezzel együtt fejlődése gyönyörű ívet jár be, ami inspirálóan hatott rám. 

A Bíborszín egyik legerősebb motívuma a női kapcsolatok ereje. Shug Avery, Sofia, és a többi női karakter nem átlagos mellékszereplők, ők azok, akik segítenek Celie-nek meglátni, hogy lehet másként is élni. Nem tökéletesek, nem hibátlanok, de emberiek, valóságosak, akik elkövetik saját hibáikat; szeretem ezt az életszerű ábrázolást. A női szolidaritás csendes, mégis forradalmi erejét mutatják meg: hogy a szabadság néha egy mosolyban, egy megosztott titokban, vagy egy ölelésben rejlik. Előfordul, hogy ellentétek vannak köztük, de félre tudják tenni, ha valamelyikük segítségre szorul, ez a fajta női összetartás példaértékű. 

Celie hosszú ideig Istennek ír leveleket, de ez az Isten eleinte távoli, szigorú, férfias. A regény egyik legszebb fordulata, amikor Celie felismeri: Isten nem csupán a Bibliában lakik, hanem ott van a virágok színében, a napfényben, egy nő mosolyában. Ez a felismerés nemcsak spirituális, de felszabadító is. A hit többé nem kötelesség, hanem szabadság. És ezt a szabadságot senki sem veheti el tőle. 

A regény címe - Bíborszín - nem véletlenül lett szimbólum. A bíbor szín egyszerre a fájdalom, a seb, de egyben a szépség, a méltóság és az élet színe is. Alice Walker prózája lírai, mégis letisztult. Minden szava céltudatos, minden sor mögött ott van egy elhallgatott történet. Ez nem pusztán egy nő sorsa, hanem sokaké. Egy történet, amit hallani kell. 

Nagyon szerettem ezt a történetet. A Bíborszín egyszerre megrázott és inspirált. Megmutatta, hogy az önazonosság keresése sosem könnyű, de lehetséges. Celie nem hős a klasszikus értelemben: ő túlél, tanul, érez. És épp ez teszi igazán emberivé. A könyv arra tanít, hogy ne szégyelljük a fájdalmat, mert a fájdalomból erő is lehet. 

Ajánlom mindenkinek, aki hisz a női történetek erejében, aki szeretne elmélyülni egy igazán lírai, mégis realista történetben, és aki nyitott arra, hogy egy másik kor és kultúra női tapasztalatain keresztül újraértelmezze saját érzéseit. Különösen azoknak, akik értékelik az érzelmi mélységet és a társadalmi igazságosság témáját az irodalomban. 

KÖNYVADATLAP

Alice Walker

Bíborszín

Regény/Klasszikus

340 oldal

Európa