Kadono Eiko: Kiki, a boszorkányfutár
június 22, 2025.png)
.png)
.png)
.png)
.png)
.png)
.png)
.png)
2025. május 23.
.png "Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás")
Egy világ, ahol a múlt már csak emlék - és mégis életet ad
A Tizenegyes állomás világa egyszerre hátborzongató és furcsán gyönyörű. A globális járvány utáni pusztulás nem a klasszikus, akcióközpontú disztópia eszközeivel hat - itt nincsenek hatalmas robbanások vagy hősies menekülések -, hanem apró mozaikokból épül fel: egy színházi társulat, egy grafikus regény, egy hajdani sorozatsztár emléke és az emberek, akik még emlékeznek a fényre.
Az új világ működése meglepően organikus. Nem gépek és rendszerek tartják mozgásban, hanem az emberi kapcsolatok. Mindaz, amit elvesztettünk, az áram, a művészet, a biztonság hiányként jelenik meg, de nem bénítóan, hanem mint cél, mint valami, ami felé haladni lehet. A fény, az áram itt metafora - nemcsak a civilizációra, hanem a reményre, az emberi méltóságra.
A történet, ami körbeér, és összeér
A legnagyobb öröm számomra az volt, hogy a történet nem lineárisan, hanem körkörösen halad. Minden apró részletnek, minden névnek, emléknek, jelenetnek súlya van, és amikor ezek a szálak egymásba fonódnak, az olvasóban kialakul egy mélyebb megértés. Mintha egy hatalmas, láthatatlan térkép rajzolódna ki, melynek középpontjában nem a világvége, hanem az emberi létezés áll.
A kapcsolódások, a színész halála, a grafikus regény, a túlélők színházi társulata azt mutatja meg, hogy a történetek, amelyeket mesélünk, túlélnek minket. És hogy még a legkisebb cselekedetnek is lehet később jelentősége - akár évtizedek múlva.
A művészet túlélése és a Voyager
A Tizenegyes állomás legkülönlegesebb eleme számomra az volt, ahogyan a művészet nem pusztán túlél, hanem létfenntartó erővé válik. A vándorló színház és zenekar működése egyértelmű üzenet: az ember nem csupán ételből, vízből és menedékből él. Szükségünk van történetekre, zenére, idézetekre, a kultúrára, amely megőriz bennünket.
Örökös társulat, örökké az úton. De mégis elviselhetővé tették az egészet a barátságok, persze, a bajtársiasság és a zene, és Shakespeare, a transzcendens öröm és szépség pillanatai, amikor nem számított az sem, hogy ki használta el a gyanta uloját, és ki feküdt le kivel, bár valaki – talán Sayid – az egyik kocsi belsejébe tollal felvéste, hogy „Sartre: A pokol a többi ember”, mire valaki más lekaparta a „többi ember”-t, és odaírta helyette, hogy „fafúvósok”.
A Star Trek: Voyager utalások különösen szíven ütöttek. Ez az egyik kedvenc sorozatom, és látni, hogy egy ilyen világban is jelentősége van, hogy valaki egy régi epizódba kapaszkodik, megerősítette bennem azt, hogy a tudományos-fantasztikum is képes az emberi méltóságot őrizni. Ahogy a regény egyik mondatában is elhangzik: „Mert a túlélés önmagában nem elég.”
A sötétség árnyékában: szekta, hatalom és elnyomás
A vallási fanatizmus, amely a regény egyes részeiben megjelenik, mély haragot váltott ki belőlem. A szekta, amely a járványt és a túlélők kiszolgáltatottságát kihasználja, torz tükörképe annak, ami történik, ha a félelemre építünk ideológiát. A szekta vezetője nem vezet, hanem elnyom. Nem reményt ad, hanem béklyót. Hozzáteszem, mindez a félelemből épült, a vallás szintén kapaszkodó, de a mélyen gyökerező félelemre építve rossz irányt vett. Téves feltételezés, ha görcsösen az irányításunk alatt akarjuk tartani a világunkat, korlátok közé szorulunk és a túlélés esélye minimálissá válik.
Ez a történetszál fájdalmas emlékeztető arra, hogy a pusztulás nemcsak kívülről jöhet, hanem belülről is, ha elhisszük, hogy egyetlen ember vagy eszme jogosult eldönteni, mi jó és mi rossz.
Vélemény és ajánlás
Egy könyv, ami nem a világvégéről szól, hanem rólunk, emberekről. A Tizenegyes állomás különleges olvasmány. Főszereplője nem a katasztrófa, hanem az emberek, akik még emlékeznek rá, és akik képesek újjáteremteni önmagukat egy elpusztult világban. És ez a belső erő számos helyen megjelenik: az öregemberben, aki megőrizte a múlt darabkáit egy múzeumban; egy férfi, aki túllépve önmagán gyógyítóként kezdte segíteni társait; és a Szimfónia, akik zenét és örömet vittek az emberek szívébe egy újjászülető világban. Megindító, szépen írt és csendes mélységekkel teli regény ez, amit sokáig nem fogok elfelejteni.
Ha szereted a posztapokaliptikus történeteket, de nem a klisés túlélős-harcolós változatban, hanem emberközelien, irodalmi igényességgel, akkor Emily St. John Mandel regénye neked való. A Tizenegyes állomás nem csupán egy remek könyv, hanem emlékeztető, hogy miért számítanak a történetek, és hogy még a sötétség után is felvillan az új fény.
***
KÖNYVADATLAP
***
Tizenegyes állomás
Regény/Posztapokaliptikus/Disztópia
368 oldal
GABO
A Lear király bemutatóján a címszereplőt játszó színész, Arthur Leander szívinfarktust kap, de halála szinte senkinek sem tűnik fel: ez az éjszaka ugyanis arról lesz híres, hogy ekkor szabadult el a világ legpusztítóbb járványa. Élete és elmúlása azonban láthatatlan szálakkal köti össze képregényrajzoló exfeleségét, Mirandát, a mentősnek tanuló Jeevant és a halálát végignéző gyerekszínész Kirstent, aki húsz évvel később az Utazó Szimfónia nevű vándortársulattal együtt próbál fényt vinni az egymástól elvágott, túlélésért küzdő közösségek életébe.
„Mert életben maradni nem elég.”
Ez a társulat, és egyben a könyv mottója is. A halott színészhez kötődő alakok egymásba szövődő múltján és jelenén keresztül látjuk a végzetes éjszakát, a civilizáció törékeny szépségét, és az új világot, ahol mindig van, aki tovább vigye a fáklyát.
A Tizenegyes állomás Arthur C. Clarke-díjat és Toronto Book Awardot nyert regényét számos nyelvre lefordították. Gyönyörű, lírai könyv a művészet hatásáról és értékéről, amely az apokalipszis után sem veszít fontosságából.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése