Lángmadár

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

A Tizenegyes állomás világa egyszerre hátborzongató, különösen szép szép és vonzó. Szintén egy magazin listájáról választottam és azt gondolom, aligha találhattam volna kedvemre valóbbat Emily St. John Mandel regényénél.

A történetről

Globális világjárvány pusztítása után egy egészen más világot ismertem meg a könyv lapjain. Nem a megszokott disztópiát kell elképzelni, inkább egy filozófikusabb hangvételü történet elmesélését, ahol Arthur Leander színészhez kapcsololódó emberek útját, túlélsi lehetőségét, egymással kapcsolódását kísértem figyelemmel. Egy színházi társulat, egy grafikus regény, egy hajdani sorozatsztár emléke és az emberek, akik még emlékeznek a múltra, a villamos áram fényére.

Első benyomások

ŐSzintén, azt hittem ez egy rossz regény, ami túlmisztifikálja a színházat és azt a színészt, akinek haláltusájának szemtanúja voltam az első oldalakon. Azt gondoltam, nekem most nincs kedvem egy ilyen történethez, ammi egy ember nagyszerűségét akarja letolni a torkomon. Ilyen regényhez valóban nem is lett volna kedvem, de szerencsére elég korán szó esett egy képregényről, ahol felcsillant a remény és a folytatás mellett döntöttem. Nem bántam meg, mert életem egyik meghatározó olvasmány élményében volt részem.

Véleményem

Imádtam, hogy a történet nem lineárisan hanem körkörösen halad,ahol minden részletnek van jelentősége. Minden név, jelenet, emlék kapcsolódik egymásba és a múlt sokszor felel a jelen eseményeire. Még a legkisebb cselekedetnek is lehet később jelentősége, akár évtizedek múlva is.

Ahogy a kultúrát kezeli, amilyen jelentőséget ad a művészetnek a médiának és ezeknek a hiányára, fontos kiemelnem. Egy világ, ahol már nincs irodalom, színház, zene, halott világ, elképzelni sem tudnék egy ilyen jövőt. A z utazó Szimfónia minden egyes megtett métere, a kis színtársulat küzdelme, hogy fennmaradjon az, ami értékes volt a reménnyel ér fel.

Örökös társulat, örökké az úton. De mégis elviselhetővé tették az egészet a barátságok, persze, a bajtársiasság és a zene, és Shakespeare, a transzcendens öröm és szépség pillanatai, amikor nem számított az sem, hogy ki használta el a gyanta uloját, és ki feküdt le kivel, bár valaki – talán Sayid – az egyik kocsi belsejébe tollal felvéste, hogy „Sartre: A pokol a többi ember”, mire valaki más lekaparta a „többi ember”-t, és odaírta helyette, hogy „fafúvósok”.

A Star Trek: Voyager utalásokat különösen szívembe zártam. Ez az egyik kedvenc sorozatom, és látni, hogy egy ilyen világban is jelentősége lehet, hogy valaki egy régi epizódra emlékszik, megerősítette bennem azt, hogy a tudományos-fantasztikum is tud olyan üzenetet átadni, ami ér annyit, hogy felfessenek egy kopott deszkára: „Mert a túlélés önmagában nem elég.”

A vallási fanatizmus, amely a regény egyes részeiben megjelenik, mély haragot váltott ki belőlem. A szekta, amely a járványt és a túlélők kiszolgáltatottságát kihasználja, torz tükörképe annak, ami történik, ha a félelemre építünk egy ingatag ideológiát. Hozzáteszem, mindez a félelemből épült, és egy olyan irányba visz, ami megöli a szabadságot és rontja az esélyt a túlélésre is. Jó szándék, egy rossz eszközzel, egy beteg elméből. Ez volt a legmélyebb, legerősebb tragédiája ennek a történetnek, a fáklyának, Arthur Leandernek az ellenppntja.

Ajánlás

Ez a könyv, ami nem a világvégéről szól, hanem rólunk, emberekről és a túlélésről. A Tizenegyes állomás különleges olvasmány volt a számomra és egészen biztosan újra fogom olvasni.

Ha szereted a posztapokaliptikus történeteket, de nem a klisés túlélős-harcolós változatban, hanem emberközelien, irodalmi igényességgel, akkor Emily St. John Mandel regénye neked való.

KÖNYVADATLAP

Emily St. John Mandel

Tizenegyes állomás

Regény/Posztapokaliptikus/Disztópia

368 oldal

GABO

A Lear király bemutatóján a címszereplőt játszó színész, Arthur Leander szívinfarktust kap, de halála szinte senkinek sem tűnik fel: ez az éjszaka ugyanis arról lesz híres, hogy ekkor szabadult el a világ legpusztítóbb járványa. Élete és elmúlása azonban láthatatlan szálakkal köti össze képregényrajzoló exfeleségét, Mirandát, a mentősnek tanuló Jeevant és a halálát végignéző gyerekszínész Kirstent, aki húsz évvel később az Utazó Szimfónia nevű vándortársulattal együtt próbál fényt vinni az egymástól elvágott, túlélésért küzdő közösségek életébe.
„Mert életben maradni nem elég.”
Ez a társulat, és egyben a könyv mottója is. A halott színészhez kötődő alakok egymásba szövődő múltján és jelenén keresztül látjuk a végzetes éjszakát, a civilizáció törékeny szépségét, és az új világot, ahol mindig van, aki tovább vigye a fáklyát.
A Tizenegyes állomás Arthur C. Clarke-díjat és Toronto Book Awardot nyert regényét számos nyelvre lefordították. Gyönyörű, lírai könyv a művészet hatásáról és értékéről, amely az apokalipszis után sem veszít fontosságából.