Ha valaha lista készülne a legnehezebb olvasmányokról, Érik a gyümölcs biztosan az első helyen állna. Nem a nyelvezete vagy a hossza nehéz, hanem az, amit benned elindít. Olyan részeidet érinti meg, amikről talán már el is feledkeztél és mire észbe kapnál, már fojtogat az erőteljes képeivel. Hiába is keresnél kapaszkodót, megnyugvást és békét. Sokszor elakadt a lélegzetem olvasás közben, és győzködnöm kellett magam, hogy ne tegyem le. Egy regény, amely végigszántja a lelked, és mire a végére érsz, már csak egy belső csend marad, és az is nehezen elviselhető. 

A történet a Joad család sorsát követi, akik a gazdasági világválság idején földönfutóvá válnak Oklahomában. Reménykedve indulnak Kaliforniába, ahol jobb életet és munkát remélnek, de amit találnak, az kizsákmányolás, nyomor és kilátástalanság. Az út során nemcsak a fizikai túlélésért, hanem az emberségük, méltóságuk és összetartozásuk megőrzéséért is küzdenek. 

Steinbeck regénye nemcsak a migráció története, hanem egy megrázó társadalmi látlelet az elnyomásról, igazságtalanságról és arról, az emberi lélek képes-e megtartani a remény pislákoló fényét legnagyobb sötétségben is. 

Sokan mondják, hogy Steinbeck regénye a reményről is szól, de számomra inkább annak elvesztéséről. A végén felcsillanó lehetőség számomra már nem hiteles. Túl hosszú, túl kietlen az az út, amit bejárnak. Túl sok a fájdalom, a veszteség, és mire odaérnek, ahová tartanak, már nincsenek igazán jelen. Már csak árnyékai önmaguknak. A szereplők szép lassan elfogynak, némelyek testileg, de a legtöbben lelkileg. A hosszú út, a veszteségek, a reménytelen várakozás, a nélkülözés és a kitaszítottság olyan terhet rak rájuk, amit ember nem bír el következmények nélkül. Megrázó képek maradnak utánuk: egy öregember, aki már nem tud továbbmenni; egy anya, aki összeszorított fogakkal tartja egyben a családot; egy fiú, aki elveszíti az apját, nem a halálban, hanem az élethez való erejében. Steinbeck kegyetlen pontossággal írja le, hogyan foszlik szét az emberi méltóság, és hogyan válik a túlélés önmagában is hőstetté. 

A börtönből kiszabadult főhős, Tom paradox módon nem lesz szabad. Csak átkerül egy másik börtönbe: a nincstelenség, a nélkülözés, a kilátástalanság szűk terébe. A gazdasági válság által felállított rendszer nem emberekre lett szabva, csak munkaerőre. És ha elfogysz, ha már nem bírsz többet, nincs rendszer, ami megtart. Csak a zuhanás van. Ez a börtön nem fémrácsokból épül, hanem a csendből, a kiszolgáltatottságból, a tudatból, hogy senki nem hallja meg a kiáltásod. 

A Joad család útja látszólag előre tart, de valójában ez egy lefelé vezető spirál. Minden új nap, minden új állomás valamit elvesz: egy embert, egy tárgyat, egy hitet. Minél messzebb jutnak, annál kevesebben vannak, és annál jobban érzed, ezt az utat nem lehet győzelemmel zárni. A regényben az előrehaladás nem jelent fejlődést. Csak túlélést. És néha már azt sem. 

De vannak ellenpontok, szép pillanatok is, az emberi jóság legőszintébb pillanatai. Amikor a nélkülözők megosztják kevés ételüket másokkal. Amikor egy ismeretlen család enni ad az éhező gyerekeknek. Amikor valaki csak csendben odanyújt egy kezet, mert tudja, milyen az, amikor nincs mibe kapaszkodni. Ezek a jelenetek szinte észrevétlenek, mégis megrendítőek. Mert azt mutatják meg, hogy az emberi szolidaritás a legnagyobb nyomorban is élni akar. És talán éppen ezek a mozzanatok azok, amik miatt nem zuhanunk végképp a reménytelenségbe. 

Steinbeck regénye nem véletlenül vált az amerikai és a világirodalom egyik alappillérévé. Az Érik a gyümölcs megrázó tartalma mellett irodalmilag is fontos: sűrű, szimbolikus képeivel, társadalomkritikus hangjával és lírai közjátékokkal új nyelvet ad az elnyomás és a reménytelenség ábrázolásának. A zárójelenet, mely egyszerre brutális és felemelő, talán az egyik legerősebb szimbólum, amit valaha papírra vetettek. Steinbeck képes volt egy család történetén keresztül egy egész korszak fájdalmát és reményét megírni, éppen ezért a regény több, mint egy klasszikus: lelki tapasztalat. 

Az utolsó jelenet egyfajta szent profán pillanat, olyan nyers, olyan meztelenül emberi, hogy szinte nem fér bele a hétköznapi befogadás kereteibe. Ez a jelenet valami olyasmit tett velem, amit kevés könyv tud: egyszerre tagadtam és tiszteltem. Az újszülött gyermekét és mindenét elvesztő nő felajánlja anyatejét egy haldokló férfinak, akinek a fia könyörög, hogy mentsék meg az apját. Közben az ár egyre csak nő, hogy bekebelezzen mindent, ami még megmaradt ezekből az emberekből. Annyira nyers és mélyen emberi, hogy elsőre nem tudtam elfogadni. Úgy éreztem, túl nagy súlyt rak rám és mégis ott maradt bennem, beégett. Egy kép, ami egyszerre szól a végső elesettségről és az önfeláldozás legmagasabb formájáról. Nem tudtam befogadni, de talán pont ezért olyan hatásos. Mert túlmutat a szavakon, és valami ősi, zsigeri réteget érint meg bennünk. Győzelmet arat a túlélés ösztöne, a veszteségek árnyékában. 

Az Érik a gyümölcs nem egy hétvégi olvasmány. Ez a regény nem szórakoztat. Ez a regény átformál. És ha hagyod, meg is tör. 

De ha keresed azokat a történeteket, amelyek nem hazudnak a világról, amelyek kimondják, amit más csak sejtet, ez a könyv neked való. 

És néha ez az igazság bármennyire fáj is, kell ahhoz, hogy meglássuk: az emberi együttérzés nem luxus, hanem az egyetlen dolog, ami még visszatarthat minket a teljes széteséstől. 

KÖNYVADATLAP

John Steinbeck

Érik a gyümölcs

Regény/Családregény

526 oldal

Könyvmolyképző