Julia Kelly: Az utolsó kert Angliában

2025. augusztus 03.
Julia Kelly: Az utolsó kert Angliában

Tulajdonképpen kételkedtem benne, hogy működhet ez a koncepció. Egy történet, ami egy kert megszületése, majd annak felújítása köré épül, nekem kevésnek tűnt, nem láttam benne potenciált. Julia Kelly könyvének címe is egy kicsit félrevezető, mert Az utolsó kert Angliában, bárhogy értelmezhető, talán többet is sugall, mint amennyit adni tud. A váltott szemszög és a több idősík viszont felkeltette az érdeklődésemet. 

Azt tudtam, hogy a britek számára a kert nemcsak díszlet, státusz szimbólum, hanem hobbi, szenvedély is. A történelmi birtokok kertjei sokszor egyben műalkotások is, és számos birtokos nemcsak tulajdonos, de szenvedélyes kertész. Így hát kíváncsi voltam: vajon Julia Kelly története el tud-e vinni ebbe a világba? Meg tud-e mutatni valami többet annál, hogy ki mit ültetett el és mikor? 

A történetről 

Egy kert, három idősík, öt nő története. 

1907-ben egy női kertépítő, Venetia Smith megbízást kap a Highbury-birtok kertjeinek megtervezésére és megépítésére. 

1944-ben a ház katonai kórházként működik és kertjét fel kell ásni, hogy élelmiszert termesszenek benne a hadsereg számára. Diana, a ház úrnője és társai, Beth és Stella történetét követhetjük. 

2021-ben a ház örökösei egy szintén női kertépítőt, Emmát bízzák meg azzal, hogy rekonstruálja az eredeti, Venetia-féle kertet. 

Első benyomások 

Nehéz kezdet volt, a könyv nem adott kapaszkodót. Az első 200 oldal lényegében eseménytelennek mondható, csak építkezik az írónő. Túl sok volt a szereplő és zavart, ahogy ugráltunk közöttük, miközben alig volt valami, ami magával tudott volna ragadni. Az volt a benyomásom, hogy a lassú felvezetés után alapos kidolgozás következik, a karakterek történetének kibontása és történetük lezárása is hasonló lesz. 

Bővebben 

Szerettem Julia Kelly írói stílusát, szépen ír, irodalmi igényességel fogalmaz, habár találtam egy súlyos hibát a könyvben, a 196. oldalon a lap alján, amikor Emmát Beth idősíkjára keveri és együtt említi a két szereplőt egy bekezdésen belül 1944-ben

Ezek a női életutakról szóló történetek a kedvenceim közé tartoznak, az pedig csak tovább növeli az élményt, ha sok-sok évet átívelő eseménysorozat tanúja lehetek, és látom, hogy a szereplők sorsa hogyan fonódik össze. Ezt a modellt követte Az utolsó kert Angliában is, és úgy tűnt, az írónő minden karakterének meg akarta volna adni azt a figyelmet, amit megérdemelnek. 

Adva volt a lehetőség, hogy megismerjük és megszeressük, megértsük ezeket a nőket, de ez most nem működött. Elindult egy ív, de valahol, valamiért félbemaradt, mintha elfáradt volna az alkotó, megunta volna teremtményeit. 

Az öt nő közül leginkább Dianához tudtam kapcsolódni, az ő harcát tudtam átélni, megérteni. Talán azért mert ő kapta a legtöbb figyelmet és kidolgozottságot is, illetve rajta éreztem a legnagyobb terhet is. Viszont éppen az ő történetében éreztem a legjobban a kidolgozatlanságot, leginkább a gyász folyamatában, veszteségének feldolgozásában éreztem, hogy nem életszerű. Az érzelmek túlságosan elnagyoltak, nem volt meg az a mélység, amire szükség lett volna a hitelességhez. 

A többi női alaknál megfigyelhető személyes harc tipikus problémákat mutat be a saját idősíkjaikban. Szándékosan nem mondom, hogy feldolgozás, mert ahhoz több kellett volna: Venetia, aki nőként próbál helytállni egy férfiak uralta világban; Beth, aki a helyét keresi, a közeget, ami befogadja; Stella, aki önállóságra törekszik; és Emma, aki az elvárások elől menekülve a saját maga útját szeretni járni. 

Összegezve 

Őszintén szólva meglepődtem, amikor véget ért a könyv. És leginkább azon, ahogyan. Nem volt feloldás, nem volt kiteljesedés. Egy könyvnél sem voltam ennyire zavarban, mint most. Hiányérzetem arra késztetett, hogy visszalapozzak, nem hagytam ki valamit? Nem lapoztam véletlenül kettőt valahol? De semmi ilyesmi nem történt, egyszerűen ennek a történetnek nem volt íve. 

A szépen megírt gondolatok között lehetett volna több is, de a szereplők sorsának hirtelen lezárása miatt nem volt meg az a kiteljesedés, amire szükség lett volna. Egy kicsit több figyelem és bátorság az írónő részéről, és akkor ez a koncepció működött is volna. 

Ajánlás 

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a több idősíkon futó, női sorsokat bemutató történeteket, és nem bánják, ha a cselekmény lassan hömpölyög. 

Azoknak viszont nem fog maradandó élményt nyújtani, akik elmélyült karakterfejlődést, érzelmi kibontást vagy valódi feloldásokat keresnek. 

Ha mindig szezonális zöldséget fogyasztunk, csökkentjük az ökológiai lábnyomunkat.

KÖNYVADATLAP


Julia Kelly: Az utolsó kert Angliában
Julia Kelly
Az utolsó kert Angliában
Regény
452 oldal
Next21

Napjainkban: ​Emma Lovett annak szentelte az életét, hogy elhanyagolt kerteket varázsoljon újjá. Most élete lehetőségét kapta: felújíthatja a Highbury-birtok kertjeit, amelyeket példaképe, Venetia Smith tervezett 1907-ben. Amint Emma egyre mélyebbre ás a kert múltjába, régóta lappangó titkok jutnak tudomására.
1907: Venetia Smith ambiciózus, tehetséges kertépítő, a hírneve is egyre gyarapszik, bankárok, iparosok, ügyvédek keresik meg, hogy vidéki házaikhoz látványos kerteket tervezzen. Amikor megbízást kap a Highbury-birtok kertjének elkészítésére, mindent elkövet, hogy sikerre vigye a feladatot. Ez a kert – és akiket e kert révén megismer – örökre megváltoztatja az életét.
1944: A Highbury falu szélén található farmgazdaságba érkezik Beth Pedley, a vidéki lány, akinek egyetlen vágya, hogy otthonra találjon. Stella Adderton, a szakács viszont alig várja, hogy távozzon a Highbury-birtokról, és nyomába szegődjön álmainak. A ház úrnője Diana Symonds, aki megözvegyült, és hiába próbál ragaszkodni a háború előtti életéhez: otthonát rekvirálták és kórházzá alakították, ahol sebesült katonák lábadoznak. Amikor a háború a Highbury-birtok kertjeit fenyegeti, Beth, Stella és Diana, ez a három nagyon különböző nő érintetté válik egy közös titokban, amely aztán évtizedeken át fennmarad.

Megjegyzések