Tulajdonképpen kételkedtem benne, hogy működhet ez a koncepció. Egy történet, ami egy kert megszületése, majd annak felújítása köré épül, nekem kevésnek tűnt, nem láttam benne potenciált. Julia Kelly könyvének címe is egy kicsit félrevezető, mert Az utolsó kert Angliában, bárhogy értelmezhető, talán többet is sugall, mint amennyit adni tud. A váltott szemszög és a több idősík viszont felkeltette az érdeklődésemet. 

Azt tudtam, hogy a britek számára a kert nemcsak díszlet, státusz szimbólum, hanem hobbi, szenvedély is. A történelmi birtokok kertjei sokszor egyben műalkotások is, és számos birtokos nemcsak tulajdonos, de szenvedélyes kertész. Így hát kíváncsi voltam: vajon Julia Kelly története el tud-e vinni ebbe a világba? Meg tud-e mutatni valami többet annál, hogy ki mit ültetett el és mikor? 

Egy kert, három idősík, öt nő története. 

1907-ben egy női kertépítő, Venetia Smith megbízást kap a Highbury-birtok kertjeinek megtervezésére és megépítésére. 

1944-ben a ház katonai kórházként működik és kertjét fel kell ásni, hogy élelmiszert termesszenek benne a hadsereg számára. Diana, a ház úrnője és társai, Beth és Stella történetét követhetjük. 

2021-ben a ház örökösei egy szintén női kertépítőt, Emmát bízzák meg azzal, hogy rekonstruálja az eredeti, Venetia-féle kertet. 

Nehéz kezdet volt, a könyv nem adott kapaszkodót. Az első 200 oldal lényegében eseménytelennek mondható, csak építkezik az írónő. Túl sok volt a szereplő és zavart, ahogy ugráltunk közöttük, miközben alig volt valami, ami magával tudott volna ragadni. Az volt a benyomásom, hogy a lassú felvezetés után alapos kidolgozás következik, a karakterek történetének kibontása és történetük lezárása is hasonló lesz. 

Szerettem Julia Kelly írói stílusát, szépen ír, irodalmi igényességel fogalmaz, habár találtam egy súlyos hibát a könyvben, a 196. oldalon a lap alján, amikor Emmát Beth idősíkjára keveri és együtt említi a két szereplőt egy bekezdésen belül 1944-ben. 

Ezek a női életutakról szóló történetek a kedvenceim közé tartoznak, az pedig csak tovább növeli az élményt, ha sok-sok évet átívelő eseménysorozat tanúja lehetek, és látom, hogy a szereplők sorsa hogyan fonódik össze. Ezt a modellt követte Az utolsó kert Angliában is, és úgy tűnt, az írónő minden karakterének meg akarta volna adni azt a figyelmet, amit megérdemelnek. 

Adva volt a lehetőség, hogy megismerjük és megszeressük, megértsük ezeket a nőket, de ez most nem működött. Elindult egy ív, de valahol, valamiért félbemaradt, mintha elfáradt volna az alkotó, megunta volna teremtményeit. 

Az öt nő közül leginkább Dianához tudtam kapcsolódni, az ő harcát tudtam átélni, megérteni. Talán azért mert ő kapta a legtöbb figyelmet és kidolgozottságot is, illetve rajta éreztem a legnagyobb terhet is. Viszont éppen az ő történetében éreztem a legjobban a kidolgozatlanságot, leginkább a gyász folyamatában, veszteségének feldolgozásában éreztem, hogy nem életszerű. Az érzelmek túlságosan elnagyoltak, nem volt meg az a mélység, amire szükség lett volna a hitelességhez. 

A többi női alaknál megfigyelhető személyes harc tipikus problémákat mutat be a saját idősíkjaikban. Szándékosan nem mondom, hogy feldolgozás, mert ahhoz több kellett volna: Venetia, aki nőként próbál helytállni egy férfiak uralta világban; Beth, aki a helyét keresi, a közeget, ami befogadja; Stella, aki önállóságra törekszik; és Emma, aki az elvárások elől menekülve a saját maga útját szeretni járni. 

Őszintén szólva meglepődtem, amikor véget ért a könyv. És leginkább azon, ahogyan. Nem volt feloldás, nem volt kiteljesedés. Egy könyvnél sem voltam ennyire zavarban, mint most. Hiányérzetem arra késztetett, hogy visszalapozzak, nem hagytam ki valamit? Nem lapoztam véletlenül kettőt valahol? De semmi ilyesmi nem történt, egyszerűen ennek a történetnek nem volt íve. 

A szépen megírt gondolatok között lehetett volna több is, de a szereplők sorsának hirtelen lezárása miatt nem volt meg az a kiteljesedés, amire szükség lett volna. Egy kicsit több figyelem és bátorság az írónő részéről, és akkor ez a koncepció működött is volna. 

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a több idősíkon futó, női sorsokat bemutató történeteket, és nem bánják, ha a cselekmény lassan hömpölyög. 

Azoknak viszont nem fog maradandó élményt nyújtani, akik elmélyült karakterfejlődést, érzelmi kibontást vagy valódi feloldásokat keresnek. 

KÖNYVADATLAP

Julia Kelly

Az utolsó kert Angliában

Regény

452 oldal

Next21