Sokáig ott várakozott a polcomon. Egyszer elkezdtem, aztán félretettem. Valamiért nem tudtunk egymásra hangolódni, és bár szeretem Veronica Roth írásait, főleg az Árnyak és jeleket, amit különösen erős könyvnek tartok, a Kiválasztottak valahogy nem hívott magához azonnal. Talán azért, mert ez a könyv ott kezdődik, ahol a többi véget ért. Hogyan él tovább az, akinek a története - elvileg - már véget ért? Bár sokat küzdöttem vele, végül mégis örülök, hogy eljutottam a végére. Nem tudom egyértelműen azt mondani, hogy jó vagy rossz. Inkább azt mondanám: érdekes. És erről érdemes beszélni. 

Tíz év telt el azóta, hogy a világot megmentették. A Kiválasztottak - öt fiatal, akiket gyerekként vontak be egy szörnyű háborúba - legyőzték a Sötét Nagyurat, és ezzel véget vetettek az ámokfutásának. A világ ünnepelte őket, emlékművet emeltek nekik, újságok címlapjára kerültek és az életük azóta is a figyelem középpontjában áll. Sloane és társai most harminchoz közelednek, közben a múlt még mindig kísérti őket. 

De amikor egy új, különös fenyegetés bukkan fel egy másik világból, a múlt hirtelen ismét életre kel. A Kiválasztottak így egyszerre szól a feldolgozatlan traumákról, a választottság súlyáról, a felnövés fájdalmas útjáról és arról, hogy a győzelem nem mindig hoz megváltást. 

Nem tagadom, az eleje nem nyűgözött le. Valahogy nem sikerült megtalálnom azt a pontot, amit megfoghatok, ami mentén haladni tudok, amikor érzem, hogy a világ tényleg él és vonz magához. Ehelyett egy furcsa keveréket kaptam: hivatali dokumentumokat, riportokat, sajtókivágatokat, mágikus tárgyakat, és egy olyan „Sötét Nagyúr” figurát, amit egyszerre lehetett és lehetetlen volt komolyan venni. Pedig a téma, amit felvet, roppant izgalmas. Csak az út, amin bevezet minket, lassan, bátortalanul indul, mintha maga sem lenne biztos, hogyan mesélje el ezt a történetet. 

A történet fókuszában Sloane áll, és ez nemcsak azt jelenti, hogy ő a főszereplő. Minden más szereplő az ő fényében vagy árnyékában jelenik meg. A regény gyakorlatilag az ő belső világáról, zárkózottságáról, poszttraumás múltjáról és bizalmatlan jelenéről szól. És bármennyire is érthető ez a fókusz - hiszen Sloane karaktere valóban jól megírt, mély és időnként fájdalmasan őszinte -, egyszerűen felborul tőle az egyensúly. 

Matt, a volt aranyfiú túlidealizált. Egy „hősi narratíva” maradványa, akiben mindenki hinni akar, de valójában alig kap teret, hogy valóban élő karakterré váljon. 

Esther vibrál, túl színes és sokszor válik fárasztóvá. Mintha mindig „eljátszana” valamit, és sosem lenne valódi. 

Inez, az egyik legnagyobb kihagyott lehetőség. Pedig ott van benne valami nyugtalanító és titokzatos, amit Roth sajnos nem bont ki igazán. Ő lehetett volna az a karakter, aki segít súlyt és dinamikát vinni a történetbe, de inkább csak halvány körvonal marad. 

És persze Albie, akit még szerethető is volt. 

Ez az aránytalanság pedig nem csak karakterdinamikai kérdés. Ahogy egyre inkább Sloane-ra fókuszál a történet, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy ő a valódi kiválasztott. És bármilyen érdekes lenne is az út, amit bejár, elvesz valamit a többiek történetéből. Egy valódi csapat helyett egy ember történetét kapjuk. És mint egyes olvasókban, ez bennem is hiányérzetet hagyott. 

Sokáig úgy éreztem, hogy a világ csak háttér, papírmasé-díszlet Sloane története mögött. A mágikus tárgyak, az állami iratok, az eltűnt idő, mintha inkább elvennék a figyelmet a lényegtől, nemhogy hozzáadnának. Bár a dokumentumok nem csupán stílusgyakorlatok, hanem azt a célt szolgálják, hogy mélyítsék a világot és a hangulatot, súlyt adjanak a történetnek. Sloane mentális problémájával együtt. Aztán mikor úgy éreztem, felesleges volt az egész, a félig sem kiforrott világból egyszer csak átlépett a történet egy másik síkra - szó szerint. Onnantól valahogy sokkal jobban kezdett működni minden. 

A párhuzamos világ, ahová a szereplők kerülnek, végre izgalmat, tétet és új kérdéseket hozott. Itt már éreztem, hogy Veronica Roth igazán élvezi az írást és én is kíváncsivá váltam. A világ sötétebb, bonyolultabb, kevésbé egyértelmű. Már nem lehet pontosan tudni, ki az ellenség, mit jelent a hatalom, és mit jelent hősnek lenni. 

Voltak apró dolgok, amik zavartak: a szándékosan generált logikátlanságok, amik ügyetlenek voltak, megkockáztatom, amatőrök, mert végül kapunk válaszokat, de nem tudott meggyőzni az ív, amit bejárnak. Ahogy az is zavart, hogy néha már a karakterek nevei is túlságosan beszédesek, mintha eleve elárulnák, mire számítsunk tőlük. Ez elvett az élményből, ahogy az is, hogy néhány csavar túlságosan kiszámítható volt. 

Mégis a világépítés miatt olvastam végig. Mert amikor végre új világot, új szabályokat és új kihívásokat kaptam, akkor jött meg a könyv igazi hangja. Megjegyzem, a koncepció érdekes volt, de nem tudott működni. 

Nem tudom egy szóval megmondani, milyen könyv a Kiválasztottak. Nem mondanám, hogy rossz, mert hatott rám, voltak benne pillanatok, amikor valóban megérintett. És nem mondanám, hogy jó, mert sokáig kerestem benne az utamat, és nem kaptam meg azt a fajta történeti és érzelmi ívet, amit vártam. 

A könyv sokáig „csak volt” számomra. Majdnem kimaradt az életemből. Évekig halogattam, mert féltem, hogy csalódás lesz. Aztán elolvastam és bár nem lett belőle kedvenc, úgy érzem, jó, hogy megtettem, mert megtapasztalhattam ezt az ambivalens érzést is. 

A Kiválasztottak azoknak szól, akik nem csak a hőssé válás történeteire kíváncsiak, hanem arra is, mi történik utána. Akik szeretik a belső vívódásokkal, elnyomott emlékekkel és bizonytalan identitással küzdő főhősöket. És akik türelemmel viselik, ha egy könyv nem akar rögtön megfelelni, mert lehet, hogy végül valami fontosat mond. 

Nem fog mindenkinek tetszeni. Aki tempós, világmentős fantasyt keres, az talán csalódni fog. De aki nyitott arra, hogy egy könyv ne legyen biztos önmagában, és a bizonytalanságán keresztül is próbáljon kapcsolatot teremteni az olvasóval, érdemes esélyt adni neki. 

KÖNYVADATLAP

Veronica Roth

Kiválasztottak

Regény/Sci-fi

512 oldal

GABO