Lángmadár

Teljesen elmerültem ebben a könyvben. Régen tapasztaltam már, hogy egy történet ennyire letehetetlenné váljon. Bár a Tealevelek szárnyán után sejtettem, hogy nem fogok mellé, de arra nem számítottam, hogy A Lótusz leánya felülmúlja az előző könyvet. Lisa See regénye a Ming-kori Kínába repített, abba az időszakba, amikor a nők élete szűk keretek között zajlott, a falak mögött mégis tudás, erő és gyógyító jelenlét élt. Ez a könyv nemcsak olvasóként talált meg, hanem olyan emberként, aki maga is keresi a saját hangját. És talán épp ezért volt ennyire meghatározó élmény.

A történetről

A lótusz leánya egy fiatal lány, Tan Jün-hszian életét követi végig a 15. századi Kínában, a Ming-dinasztia idején. Jün-hszian nem mindennapi háttérrel indul: apai nagyanyja gyógyító, nagyapja pedig orvosként ismert és elismert férfi. A lány már gyermekkorától tanul, figyel, és hamar kiderül, hogy van érzéke a gyógyításhoz, ám a társadalmi elvárások hamar falat húznak köré.

A regény során tanúi lehetünk, hogyan próbálja egyensúlyba hozni saját örökségét és azokat a szerepeket, amelyeket a világ kijelöl neki: lányként, feleségként, anyaként, de közben gyógyítóként is.

Első benyomás

Az első oldalaktól kezdve tudtam, hogy most egy utazásra indulok. Tan Jün-hszian szemén keresztül kényelmes ritmusban fedeztem fel a Ming-kori Kína mindennapjait: a módos házak világát, a családon belüli hierarchiát, a nők helyét és lehetőségeit. Egyre jobban érdekelt, hogyan boldogul Jün-hszian ebben a zárt és elvárásokkal teli környezetben. Ami elsőre felkeltette a figyelmemet, az a női sorsok és az eltérő társadalmi rétegek közötti dinamika, az atmoszféra és a gyógyítás mikéntje, ezek együtt formálták bennem azt az érzést, hogy ez a történet több szinten is megszólít.

A női tudás

A regény egyik legerősebb vonala számomra az volt, ahogyan a női tudás öröklődése megjelent benne. A főszereplő édesanyja haláláig átlagos életet él, tanulja mindazon dolgokat, amit elvárnak egy engedelmes nőtől. De nagyszülei házában kinyílik előtte a világ: felismerik, hogy okos, jó felfogású gyerek, és bár még csak nyolc éves, nagyanyja elkezdi tanítani a női orvoslás fortélyaira.

A gyógyítás nem különleges adományként jelenik meg nála, hanem tanulható és továbbadható tudásként. Számomra fontos volt látni, hogy a tanulás nem kiváltság, hanem lehetőség nagyszülei házában, de még ez is bizonytalan és törékeny. Amint Jün-hszian férjhez megy, a tudásához való hozzáférés már nem rajta múlik, hanem azon, hogy a férje, az anyósa vagy akár a társadalom éppen mennyit hajlandó elviselni belőle.

Nekem a könyv leginkább feszült pontjai azok voltak, amikor világossá válik: még ha minden szándék és tudás benne is van, akkor sem biztos, hogy élhet vele. A császári udvarban való megjelenése különösen feszültségteli, egyszerre kihívás és komoly kockázat is. Mégis újra és újra visszatér a gyógyításhoz, mert ez az, ami őt önmagává teszi.

Barátság és női körök

Szerintem a könyv egyik legszebb vonala a Jün-hszian és Mej Ling, az ifjú bába közötti kapcsolat. Nem idealizált barátság, hanem olyasmi, amiben benne van az élet: különbségek, eltávolodás, újraközeledés, csendek, veszteségek. Eleinte tartottam tőle, hogy valami súlyos törés is bekövetkezhet közöttük, de a szerző nagyon finoman egyensúlyozott és ez tette valóságossá, átélhetővé.

Különösen tetszett, hogy a társadalmi különbségek nem ellenséggé tették őket, hanem új rétegeket adtak a kapcsolatukhoz. Mej Ling nemcsak szabadabbnak tűnt, de a valódi gazdagságot is ő hordozta könnyedségében, érzékenységében és abban, hogy képes volt jelen lenni. Jün-hszian zártabb közegből érkezik, mégis megtalálják azt a közös pontot, ahol segíteni tudnak egymásnak.

A regényben végig ott húzódik a női sorsok sokfélesége és az a szűk tér, amit számukra kijelöltek. A feleségek szerepe világosan körülhatárolt, a házasságokat közvetítők intézik, a döntés ritkán születik valódi választáson alapulva. Az ágyasok pedig mindennek a körnek a perifériájára szorulnak, és sokszor életük, helyzetük a feleség jóindulatán múlik. A nők világa a falakon belül zajlik, a „női szobák” között, ahol az együttélésből gyakran lesz hallgatás, rivalizálás, vagy épp drámába forduló intrika. A nők gyakorlatilag foglyok voltak a házban, ahol éltek, csak ritka alkalmakkor léphettek ki a kapun, akkor is a ház feje feleségének engedélyével.

Férfiak szerepe

Bár a regény férfialakjai nem állnak a középpontban, erősen meghatározzák Jün-hszian útját, néha csendes támogatással, máskor egészen nyílt korlátozással.

Különösen megkedveltem a nagyapját, akivel sajnos kevés közös jelenetet kapunk, de fontos alak marad az emlékezetben. Ő az, aki először ismeri el a lány tudás iránti fogékonyságát, és nem tartja méltatlannak, hogy egy kislány belenézzen az orvosi könyvekbe.

A férje már összetettebb figura. Nem akadályozza meg Jün-hszian törekvéseit, de nem is áll ki mellette egyértelműen. Egy kicsit érzem, hogy büszke erre a tudásra, de inkább azt keresi, hol tud ebből hasznot remélni. De legalább nem áll az útjába.

Az apja eleinte teljesen távol marad, talán érthető okokból. De amikor végül visszatér, és csendesen, tettekkel próbál segíteni, az nagyon erős pillanat volt számomra. Itt éreztem a feloldást, aminek bekövetkezésére annyira vártam.

És ott van a Hongzhi császár is, aki formálisan a legnagyobb hatalom birtokosa, mégis mintha nem rendelkezne valódi önálló gondolatokkal. Körülveszik tanácsadói, a babonák, hiedelmek, és ezek irányítják helyette a döntéseit.

Az igazi Tan Jün-hszian

Lisa See regényének főszereplője, Tan Jün-hszian nem kitalált alak: valóban élt a Ming-dinasztia idején (1461–1554) és nőként praktizált orvosként egy olyan korban, amikor ez egészen kivételesnek számított.

Tan Jün-hszian apai ágon orvoscsaládból származott: nagyapja elismert férfiorvos volt, nagyanyja pedig női gyógyítóként dolgozott. Nyolcéves korától kezdve tanulta a gyógynövények és a kezelések ismeretét. Bár később, házassága után korlátozták abban, hogy gyógyítson, nem hagyott fel a tanulással és az írással.

Egyetlen fennmaradt műve, a „Női betegségekről szóló feljegyzések” (Female Medical Cases / 女医杂言) negyven esettanulmányt tartalmaz, és ez az egyik legkorábbi ismert női orvosi kézirat Kínából. Lisa See kutatása is ezen az anyagon alapult: az író több éven át tanulmányozta Tan Jün-hszian életét, munkáit és korát, mielőtt megírta A lótusz leányát.

Ajánlás

Lisa See stílusára jellemző módon a történet rétegzett: egyszerre kapunk képet a korabeli orvoslásról, a női barátságokról, a házasság intézményéről és arról, milyen áron volt képes egy nő megőrizni önmagát egy férfiak irányította világban. Ahogy haladtam előre a regényben, egyre világosabbá vált, mennyi réteg bújik meg a történet mögött: tudás és elhallgattatás, barátság és veszteség, szabályok és azok csendes áthágása.

Ajánlom mindazoknak, akiket érdekelnek a női sorsok, a történelmi háttérbe ágyazott személyes utak, és azok a történetek, ahol a hangsúly azon van: mit jelent embernek, nőnek, tanulónak, anyának vagy barátnak lenni.

És azoknak is, akiknek néha emlékeztetniük kell magukat, hogy a belső tudás akkor is létezik, ha nem mindig engedik megmutatni.

Már mutatkoznak a tavasz első jelei, habár a szilva- és a vadalmafa virágait még fenyegeti a fagy. Ilyenkor van itt az ideje, hogy búcsút intsünk a múltnak, és üdvözöljük az új kezdetet, és én így is teszek. Elgondolkodom, hogyan tehetném hasznossá életem hátralévő részét. Amikor közel jártam a halálhoz, megleltem magamban azt a belső erőt, amelyről Nagymama mindig is tudta, hogy ott van bennem. Egyszer azt mondta, ha azt akarom, hogy meghalljanak, akkor beszélnem kell. Most pedig végre megértettem, hogy ha azt akarom, hogy bizonyos problémák megoldódjanak az életemben, olyan dolgokat kell megtennem, amelyekhez eddig nem volt bátorságom.

KÖNYVADATLAP

Lisa See

A lótusz leánya

Regény/Történelmi

456 oldal

Libri

Tan Jün-hszien a 15. századi Kínában élt. Gazdag úrnő volt. Annyi lett volna a feladata, hogy élvezze a kiváltságait, selyempapucsokat hímezzen, hangszereken játsszon, verseket szavaljon, fiút szüljön. Ő mégis gyógyítani akart. Nőket, akikhez férfi orvos akkoriban hozzá sem érhetett, és a pulzusukat is csak egy csuklójuk köré csavart rongyon keresztül tapinthatta ki.

Konfuciusz szerint „a művelt nő, értéktelen nő”, Tan Jün-hszient mégis úgy nevelték a nagyszülei, hogy a tudása hasznára váljon. Nagyanyja egyike volt a kevés női orvosnak Kínában, és megtanította a kislányt is az orvoslás alapjaira. Amikor azonban tizenöt évesen a kor szokása szerint elrendezett módon férjhez megy, nagyhatalmú anyósa megtiltja neki, hogy folytassa gyógyító tevékenységeit és a rangjához és neméhez illő életvitelre kényszeríti a családi palota, az Illatos Örömök Kertje falai között. Tan Jün-hszien azonban nem elégszik meg ennyivel, és egy olyan világban, ahol a gyengébbik nemnek jóformán semmi szabadsága sincs, az őt körülvevő támogató nők segítségével lassan eléri a céljait.

A valós alapokon nyugvó történelmi regény lenyűgöző korrajz a középkori Kínáról, magával ragadó tanúbizonyság a nők hihetetlen erejéről és leküzdhetetlen szabadságvágyukról.