Frank Herbert klasszikus sci-fije számomra hasonló vonzerővel bír, mint Tolkien fantasy világa. Olyan világ ez, ahova vissza lehet térni a történetért és a megalkotott univerzum komlpexitásáért. Időnként újraolvasom A Dűnét, és mindig más szemmel látom, más rétegét találom meg. Összetettségének köszönhetően, mindig más gondolatot kapok fel, másik karakteret figyelek meg alaposabban. 

Arrakis díszletei között otthonos érzés volt mozogni. A sivatag nem ellenséges, ha tudod, hogyan kell figyelni rá. Bár első pillantásra félelmetes és halálos, a fremenek módszertana nemcsak túlélési ösztön; már-már művészet, ahogy együtt lélegeznek a bolygóval, érzik rezdülését és illatát. Tudják, mikor kell mozdulni, mikor kell várni, hogyan kell élni egy olyan világban, ahol a túlélés életforma. 

Ez a fajta együttélés a természettel már önmagában is egyfajta hitvallás, spirituális jelenlét. De Herbert még emel a téten, ő rendszert épít a természet kihívásaira. Olyan ökoszisztémát, ahol minden mindennel összefügg: a fűszer nemcsak gazdasági erőforrás, hanem spirituális kapocs. A homokférgek nemcsak veszélyt jelentenek, hanem a bolygó ritmusát testesítik meg. Mindezek felett pedig ott a jövőkép, hogy újra vízzel borítsák Arrakist. 

A galaxis uralkodó házai, Atreides, Harkonnen, Corrino, a klasszikus feudális rendszerek mintáit követik, csak éppen az űrbe helyezve. A hatalom örökölt, de családon belüli rivalizálások és érdekek is jelen vannak. A döntések mögött mindig ott a stratégia, a házassági szövetségek, a ki nem mondott fenyegetések és a titkos paktumok. 

Arrakis a sivatagbolygó, ami látszólag értéktelen, de amit mindenki akar, mert a rajta lévő fűszer, a melanzs gazdagabbá és befolyásossá teheti azt a házat, aki uralja a sivatagot. Ez az anyag nemcsak meghosszabbítja az életet, hanem lehetővé teszi az űrutazást, a látomásokat, a hatalom koncentrálását. A bolygó éppen ezért játszmák színtere is, a házak próbájának helyszíne: aki képes Arrakist uralni, az a világot is. 

A Dűne világának nagy házai hierarchiára, vérvonalra és stratégiai szövetségekre épülnek. A Harkonnenek brutális hatalomgyakorlása éppoly tudatos, mint az Atreides-ház becsületre és szövetségekre épített politikája. Csak a módszer más, de a cél ugyanaz: a fennmaradás és az uralom. 

A házak látszólag önálló hatalmi központok, de a császár, IV. Shaddam Corrino valójában folyamatosan egyensúlyoz közöttük és manipulálja őket, hogy egyikük se nőhessen túl nagyra. Ebben a világban a házak közötti rivalizálás paradox módon éppen a birodalom stabilitását szolgálja - amíg a házak egymással vannak elfoglalva, nem veszélyeztetik a trónt. 

Paul útja meg van írva, születése óta készítik a szerepére. A messiás, akire szükség van, már megérkezett, de még gyermek, akinek fel kell nőnie a szerephez. A könyv egyik legmegrázóbb rétege számomra az volt, hogy mennyire ambivalens Paul sorsa. Ő a próféciák beteljesítője - de vajon ő választotta ezt az utat, vagy egyszerűen csak ő volt a legalkalmasabb eszköz egy szinte önálló életet élő gépezetben? Nem az a fajta karakter, akit könnyű szeretni. Inkább olyan, akit figyelni kell. Ő az, akiben keresztezik egymást a gének, a tanítás, a próféciák és a túlélési ösztön. Ez Paul választása is, mert bár tudja, milyen útra lép, végig akar menni rajta és tudja, hogy nincs visszaút. A fiúban így kezd megszületni a férfi. 

Ami igazán megrázó, hogy Paul tisztában van az egész terhével. Tudja, hogy a háború szükséges. Tudja, hogy ő a kiválasztott. Tudja, hogy veszteség és pusztítás lesz, amerre jár. És azt is tudja, hogy pontosan ezt várják tőle, a messiástól. Nem megváltást, hanem győzelmet, minden áron. 

És ettől válik a kiválasztott szabadsága fogsággá. Minden mondata, minden döntése újabb és újabb láncreakciót indít el. Egy olyan világban, ahol a prófécia útmutatóként működik, ő lesz éppen az, aki elvállalta ezt a szerepet, már nem is képes e nélkül az irányítás nélkül létezni. Paul sorsa egyre kevésbé az övé. Ahogy nő a hatalma, úgy szűkül a szabadsága. 

Ebben a világban a vallás, a hatalom és a tudás együttes ereje, befolyásoló képessége rajzolja a történelmet. A jóslatok eszközök a Bene Gesserit kezében, és úgy formálják, ahogyan leginkább szolgálja terveiket. Tudatosan teremt mítoszokat, manipulálja a genetikát, míg több generációt követve megszületik a tökéletes messiás. A Bene Gesserit nővérek évszázadok óta szőnek egy lassú, alig érzékelhető tervet: különböző bolygókon elültetett próféciákat, messiásvárásokat, szimbólumokat, amelyek egy adott időben majd „valóra válhatnak”. 

És amikor Paul és Jessica megérkezik Arrakisra, ebbe a hálóba lépnek bele. A fremenek felismerik azt, akit a prófécia ígért. 

A Dűnében a hit és a hatalom nem állnak szemben egymással, ugyanazt a nyelvet beszélik. Aki jól ismeri a vallás nyelvét, képes uralni a tömegeket anélkül, hogy fegyvert emelne. Ezért válik Paul félelmetessé. Nem azért, mert katonái vannak, hanem mert a világ hinni akar benne. És ő pontosan tudja, milyen messzire visz az a hit. 

Több rétegű, érdekes történet egy fiú sorsáról és egy bolygó titkairól. Sokkal inkább egy réteges, lassan feltáruló világ, amely minden olvasásnál másik oldalát mutatja. Van benne mitikus emelkedettség, filozófiai mélység, ökológiai éberség és politikai éleslátás, de legfőképp olyan kérdések, amelyeket nem lehet lezárni az utolsó oldallal. 

Ez a kultúra nem isteneket talál, hanem saját isteneket gyárt. A hitet fegyverként használja, és a cél a hatalom. 

Ajánlom mindazoknak, akik nem riadnak vissza a lassabb sodrású, gondolatokban gazdag történetektől. Akik nem várják, hogy minden kérdésre választ kapjanak, de nem bánják, ha egy könyv még napokkal később is ott motoz bennük.