Minden a szeretetvágyról szól, a figyelemről, ami sosem lehetett csakis Eszteré, valakivel mindig kellett osztoznia. És folytatódott a lemondással, más javára. Azután jött a féltékenység, mikor észrevette a különbségeket, és a féltékenységből végül gyűlölet lett, mert sehogy sem tudta megérteni egy gyermek, miért van ez így. 

Szabó Magda Az őz című regénye fájdalmas sebeket tép fel: gyermekkori traumákat, elfojtott vágyakat, a megértés és szeretet utáni sóvárgást. Egy olyan nő monológja ez, aki már felnőtt, de a gyermeki sérülésekből soha nem tudott kigyógyulni. És aki most, halott szerelméhez intézve szavait, végre meg meri mutatni, mennyire egyedül volt mindig is. 

Eszter mindent túlkompenzál, szépséggel, intelligenciával, sikerrel - és ez mégsem elég, mert képtelen túllépni azokon a töréseken, amiket gyermekkorában szerzett. A szegénység lenyomata lelkében olyan erős, hogy emiatt személyisége is eltorzult. Bár tudatában van iszonyatos jellemének, levetkőzni nem tudja, de igyekszik elrejteni. Mélyszegény és érzelmileg sivár gyerekkora végigkíséri felnőtt életét is, minden tettét meghatározzák azok a korai hiányok, amelyek miatt soha nem érezhette magát szerethetőnek. Kívülről egy sikeres, erős nő, belül azonban kétségbeesett, sebzett gyerek maradt, aki még mindig keresi azt az egyetlen pillantást, amely csak az övé lehetne, és amit soha nem kapott meg. 

Angéla az a nő, akiben minden megvan, ami Eszterből hiányzik vagy amit ő nem tudott megtartani. Szelíd, elfogadó, kiegyensúlyozott, és még a csendjével is képes szeretni. És nem is akar mást, csak önmaga lenni, mégis elviselhetetlen jelenlétté válik Eszter világában. Mert Angéla az, akit valóban szeretnek. Akinek alapból jár a figyelem, a törődés, a tisztelet. Neki nem kell küzdenie, nem kell túlélnie, az élet mindent tálcán tesz elé és ezt nem tudja elfogadni. Angéla jelenléte mindig fenyegetés, mert mellette nem tud első és egyetlen lenni. És ha valaki gyermekkorában túl sokszor szorult a háttérbe, felnőttként már nem akar többé második vagy sokadik lenni, még akkor sem, ha a másik nem ellenség, egyszerűen csak létezik és folyton emlékeztet a különbségre. 

Eszter figurájában már sokan felfedezték Szabó Magda sajátos nőalakjait: a büszke, konok, megátalkodott nőt, aki nem hajlandó engedni, még ha ezzel saját boldogságát is zárja el magától. Az Angélához való viszonya különösen fájdalmas: az érthetetlen, szinte gyerekes féltékenység, ami felnőttként is elevenen él benne, és ami nemcsak emésztő, de pusztító is lehet. Eszter nem tud túllépni azon, hogy Angéla szeretettel és jósággal fordul felé, ő ezt fenyegetésként éli meg. Meg akarja tartani a saját sötét és sebzett világát, ahol senki nem lehet szebb, tisztább vagy igazabb nála, mert akkor összeomlik a rendszer, amelyben ő már megszokta, hogy csak a fájdalom az állandó. 

A szöveg sodró és tagolatlan, érzékelteti, mennyire fájó az emlékezés Eszter számára. A múlt összemosódik a jelennel, néha csak mesél és emlékezik, aztán átcsap könyörgésbe, vádakba és gyónásba. Eszter beszél, de valójában vergődik a saját emlékei és önmaga között. Rettentes dolgokat tárt elém, mégis gyönyörűnek találtam a megfogalmazást, az írói érzékenységet, azt a finom, mégis metszően éles nyelvet, amivel Szabó Magda megírja ezt az önmarcangoló monológot. Nincs benne semmi fölösleg, nincs giccs vagy hatásvadászat, csak a tőle megszokott kegyetlen őszinteség. Eszter pontosan tudja, mit tett, hogy bántani akart, és ugyan képtelen valódi bocsánatkérésre, minden mondata egy kísérlet a vezeklésre. Minden kimondott és elhallgatott szó egy-egy önként vállalt korbácsütés. 

És ez a felismerés mégsem vezeti őt a feloldozás felé, hanem egyre mélyebbre taszítja, és a drámai hatást fokozandó néha még szórakoztatja is. Olvasás közben úgy éreztem, ő az az ember, aki addig rohan előre meggondolatlanul, a saját konokságától hergelve, amíg egy fal meg nem állítja. De ez is csak egy szerep - az igazi tragédia az, hogy már nem tudja, ki lenne ő e maszkok nélkül. A színházi kellékek ezt is szépen kiemelik, ahogy a reményt sejtető piros masni, amit viselve néha megvillan egy pillanatra a vágy, hogy letegye ezt a szerepet, de éppen úgy rímel a kapott sebekre is. 

Eszter nem azért nem vállalja a boldogságot, mert nagylelkű. És nem is azért, mert Angélát védi. Hanem mert fél. A boldogságtól. Attól, hogy ha egyszer megkapná, elveszítené. Hogy akkor végképp kiderülne: nem tud mit kezdeni vele. Nem tudja befogadni azt, amit adni próbálnak neki, így inkább eldobja, mielőtt elveszíthetné. Inkább marad a biztos szenvedésben, mintsem kockáztassa, hogy boldogsága más romjaira épüljön. Eszter már nem mer hinni abban, hogy ő lehet valaki választása. És ahogy mindent, ezt is rosszul mérte fel, és ezzel a tévedésével együtt kell élnie. 

Az őz nem könnyű olvasmány, de éppen ezért fontos. Egy nő önvallomása ez - szégyenről, vágyakról, bűntudatról, szeretetéhségről. Eszter története nem ad megnyugvást, mégis katartikus: szembesít a bennünk élő félelmekkel, elfojtásokkal és azzal a kínzó kérdéssel, mit kezdenénk a szeretettel, ha végre kapnánk belőle. Ajánlom mindenkinek, aki nem fél elmerülni az emberi lélek sötétebb árnyalataiban, és közben felfedezni, hogy a legmélyebb fájdalomban is ott pislákolhat a megértés parazsa. 

Szabó Magda
Az őz

Regény

252 oldal

Jaffa