Hosszú idő telt el az első két kötet után, mire megérkezett hozzánk A lázadás dala, és ez sajnos meg is érződik az olvasás élményén. A történet ott folytatódik, ahol a A Mímes Rend abbamaradt, mégis nehéz felvenni a fonalat, mintha kimaradt volna egy köztes rész, ami segítene visszarázódni ebbe a különleges, sokrétegű világba. 

A sorozat korábbi részei, különösen a Csontszüret erősebb karaktervezetéssel és jobb egyensúllyal bírt, miközben már azoknál is érződtek a világépítés terheiből fakadó döccenések. A harmadik rész sajnos nem azt az irányt viszi tovább, amit akkor annyira szerettem benne, inkább zavaros és túlírt. 

A lázadás dala a Csontszüret-sorozat harmadik része, amely közvetlenül ott folytatódik, ahol az előző kötet abbamaradt. Paige Mahoney, a látókból álló ellenállás egykori tagja most már egészen más szerepben próbálja meg helyreállítani az összeomlott rendszert: új alkirálynőként kell szembenéznie a belső árulással, a hatalmi játszmákkal és egy olyan világgal, amely még mindig retteg a hozzá hasonlóktól. 

Paige nemcsak azzal küzd, hogyan legyen másfajta vezető, mint az elődei, hanem azzal is, hogyan gyógyuljon a saját veszteségeiből. Miközben új szövetségeket keres és régi barátokat próbál megvédeni, a látók helyzete egyre bizonytalanabbá válik, a hatalom és a félelem régi szövetsége még mindig erősebb, mint a remény. 

A történet túlzsúfolt, nehezen követhető, főleg akkor, ha valaki nem most, frissen olvasta az előző részeket. Túl sok a karakter, sok az egyedi szakkifejezés, amiket legtöbbször nem tudok hova tenni és lapozgatok a könyv hátulján lévő szószedethez. A párbeszédek az első fejezetekben különösen gyengék: panelesek, élettelenek, sokszor nem szolgálnak sem jellemábrázolásra, sem cselekményépítésre. Írótechnikailag: expozitív dialógusok, minimális természetességgel. 

Paige karaktere az első oldaltól kezdve üres és darabos. Az „alkirálynő” szerep nem működik nála; sem a belső vívódás, sem a vezetői minőség nem hat hitelesen. Inkább tűnik egy önmagát kereső, fájdalomba ragadt karakternek, akire túl nagy szerepet bíztak, de a döntéseiben és az emberekhez való viszonyában nem éreztem valódi fejlődést. 

Pozitívum, hogy végre elmozdulunk Londonból, és más típusú közösségeket ismerhetünk meg, ilyen például Manchester és az ottani abnormálisak. A világépítés néhol még mindig csiszolatlan és gyakran túlírt, de akadnak érdekes ötletek: a menedékek, az akciók, az ellenállás szerveződése már emlékeztetett a régi, jobbik Shannonra. A fegyverekkel kapcsolatos csavar pedig különösen tetszett. 

A skóciai rész hozza vissza igazán a lendületet, ott végre fel tudtam venni a fonalat, és újra élveztem a történetet. Kár, hogy eddig kellett várni. 

A történet egyik leggyengébb pontja számomra Paige karaktere maradt. Bár próbálja másként csinálni, mint a korábbi alkirályok, sokszor csak utólagos magyarázatokkal indokolja lépéseit. Nincs valódi tekintélye, motivációi zavarosak, elhamarkodottak, meggondolatlanok. Legtöbbször csak kapkod és megalapozatlan döntéseket hoz. 

És bár az írónő szeretné erős, önálló hősnőként ábrázolni, számomra inkább gyenge és önreflexió nélküli maradt, aki sodródik és túl sokat szenved, miközben a narratíva próbálja „vezetőként” eladni őt. A mártíromság nem erény, főleg, ha nincs mögötte fejlődés. 

Pozitívumként megemlíthető, hogy a kötet bátrabban nyúl a fontos társadalmi kérdésekhez: a gyerekmunka, a kizsákmányolás, a kollektív ellenállás kérdései jelen vannak, bár néhol csak érintőlegesen. Mégis ezek adják a történet későbbi részének súlyát, és Paige számára is új célt, újfajta motivációt hoznak. Innen már jobban működik a szöveg. 

A gyerekmunkára épülő rendszerek bemutatása kicsit szíven ütött: a Manchesterben megismert közösségben a gyerekek is munkára kényszerülnek, és ez újra felveti a kérdést, mit tekintünk elfogadható áldozatnak a túlélésért. Paige küzdelme, hogy ne váljon ugyanolyan elnyomóvá, mint az elődei, itt válik igazán hangsúlyossá: hogyan lehet hatalmat gyakorolni erkölcsi megalkuvás nélkül, ha az ember már maga is megégett, és a rendszer minden zugában jelen van az erőszak? 

Ez a kötet inkább a türelmes, elmélyülő olvasóknak szól. A tempója egyenetlen, és sokáig keresi a fókuszt, de ha képes vagy kivárni, a második felére megtalálja a hangját. Nem tökéletes, de vannak értékei, különösen akkor, ha a sorozat egészére tekintünk. Mivel szeretem a sorozatot, biztosan olvasni fogom a következő részt is és bízom benne, hogy jobb lesz. 

… olvastad az első két részt, és kíváncsi vagy, hogyan alakul tovább Paige sorsa. 

… érdekelnek a komplex világépítésre épülő, társadalmilag érzékeny fantasy történetek. 

… nem riadsz vissza a sűrű, szakkifejezésekkel teli világoktól, és szereted azokat a könyveket, ahol a szereplők többféle hatalmi játszma között próbálnak meg túlélni. 

Ajánlom még Samantha Shannon   Narancsfa-kolostor című regényét, ami már sokkal kiforrottabb, és a világépítése is grandiózusabb.

KÖNYVADATLAP

Samantha Shannon

A lázadás dala (Csontszüret 3.)

Regény/ifjúsági

400 oldal

Next21