Zulejka kinyitja a szemét, és egy olyan világot tár elém, olyan történettel, amire már régóta vártam. Guzel Jahina regénye olyan volt, mint egy falat kenyér, éppen akkor jött, amikor legjobban ki voltam éhezve egy igazán jó olvasmányra hosszú böjtölés után. Debütáló kötetként több mint harminc nyelvre fordították le, és rengeteg díjat besöpört, és a tatár hagyományőrzőket éppúgy megosztotta, mint a szovjet éra nosztalgiázóit.

A történetről

Zulejka éppen harmincéves, amikor 1930-ban elhurcolják falujából, ahol bántalmazó férje és mérgező anyósa elnyomása alatt élt. Egy napon eléri a szovjet hatalomátvétel a kis tatár falut is, és megkezdik a kuláktalanítást. Ignatov, a vörös katona lelövi férjét, majd kulákfeleségként megbélyegezve marhavagonra teszi és útnak indítja több kitelepítettel együtt Szibériába. Az Angara folyó partján, a tajga földjén alig harminc túlélő és Ignatov teszi le az új munkatelep alapjait, és itt kezd új életet Zulejka is, ahol a fagy és az éhezés poklában végül kinyílik szeme a világra.

Első benyomások

Már a felütésével magába rántott a regény, behúz szépen megrajzolt világába és vibráló, filmszerű képei közé. A próza elképesztően színes, szagos, részletes és lüktető, ennek köszönhetően nem unatkoztam a leírások alatt. Az írónő forgatókönyvírói háttere érződik minden egyes mondaton. Szinte éreztem a havas tatár falu csontig hatoló fagyát, a lovak gőzölgő páráját, a tajga végtelenségét, ijesztő némaságát.

A tempó lendületes és gördülékeny, a feszültségteremtés mesteri, mélyen emberi konfliktusokkal tűzdelve. A szereplők hús-vér emberek, ami szinte felüdülés a sok kétdimenziós karakter után, akikkel mostanában találkoztam. Első találkozásom a Vérszipollyal olyan heves reakciót váltott ki belőlem, hogy ökölbe szorult a kezem. Egy százéves vak anyóka, tele gyűlölettel, keserűséggel, talán kicsit megbomlott elmével, akinek mérgező minden szava és tette, és olyan kitörölhetetlen nyomot hagy az olvasóban, amilyennel ritkán találkozni.

Vélemény

Zulejka sosem volt szabad, nekem ez volt az első gondolatom, amikor láttam, milyen életet élt férje, Murtaza és anyósa, a Vérszipoly mellett. Folyamatosan szolgált és robotolt a ház körül, a kis földjükön, vagy fát vágott férjével az erdőben hajnaltól napnyugtáig, míg végletekig kimerülten, ájulva zuhant fekhelyére. Minden napja a túlélés és a bántalmazás mentén zajlott, és kimerült testét éppen csak átlökdöste a következő napra. Azt hiszem, életében először a marhavagonban pihent a hónapokig tartó utazás során. Emiatt vannak ambivalens érzéseim, mert bár úgy tűnik, egyik fogságból a másikba kerül, valójában épp elindult a felszabadulás útján, ami paradox módon egy munkatelepig viszi. Apró termete miatt mindenki törékenynek és gyengének tartja, de valójában mindig erős és szívós volt, csupán erejét felemésztette a túlélés. Igazi erejét akkor találja meg, akkor érti, éli meg igazán, amikor kinyílik szeme a világra és el tudja helyezni magát benne önálló emberként, aki meg tud állni a lábán.

Volf Lejbe, az orvos önmaga foglya volt, aki az elnyomás és a mindent átható félelem elől egy burokba, tojáshéjba zárta magát, és csak homályosan észlelte a külvilágot. Zavaros elméje úgy tisztult ki, ahogy épült körülötte a kis munkatelep, ahogy érezte, a kis közösségnek szüksége van rá mint orvosra. A sors furcsa fintora, hogy éppen a fogságban találta meg újra hivatását és valódi belső szabadságát.

A leningrádiak kis csoportja és a többiek - a félkarú építész, a parasztok - a paranoid besúgórendszer áldozatai. Olvasás közben gyűlt bennem az indulat és tehetetlenség érzete, folyton feltettem a kérdést magamban, hogy miért van az, hogy mióta a világ a világ, gyanúsnak, veszélyesnek és osztályidegennek tekinti a hatalom azokat, akik másmilyenek, többet tudnak, vagy csak gondolkoznak. Bámulatos volt, ahogy ezek az emberek mindenüktől megfosztva, megőrizték méltóságukat és a semmiből újra építkezni tudtak, emberhez méltó életet élni.

Ignatov már akkor fogoly volt, amikor először magára öltötte az egyenruhát. Az eszmék el tudják venni  egy ember önálló gondolkodásra való képességét, jól lehet, sokszor ezt a célt is szolgálják. De ez a férfi valahol a mélyben ugyanúgy ébredezett és más szemmel kezdett nézni a világra, mint Zulejka. Ignatov is kinyitotta a szemét, meglátta az emberek szenvedését, és a maga módján a parancsnok és a saját emberi lelkiismerete között őrlődve rabtartóból védelmezővé és sorsközösséget vállaló társsá vált. Zulejkával való viszonya, ez a Stockholm-szindróma kicsit zavarba ejtett és ezen a ponton éreztem a regény valódi gyengeségét, de annyira nélkülözhetetlen volt, hogy végül elfogadtam. Így lett kerek, emberi egy ilyen túlélésre berendezett világban.

Szemrukot, a kis munkatelepet, a falut végül nem az ideológiák építették fel, hanem ezeknek az embereknek megfeszített munkája és sokszínűsége.

Ajánlás

A Zulejka kinyitja a szemét nem éppen könnyű olvasmány, és most nem is szeretném rétegeknek ajánlani. Szívem szerint mindenkinek ajánlanám, mert olyan történet, amit olvasni kell, mert nem szabad elfelejteni a történelem sötét foltjait, mert gondolkodni kell rajtuk, mert tanulni kell belőlük, és mert minden rombolást építés követ. Ez az élet örök törvénye.

Érdekességek

Guzel Jahina nem maga találta ki a szibériai száműzetés részleteit. A regényt saját tatár nagymamája, Raziya emlékei ihlették, akit hétéves korában, 1930-ban a családjával együtt kulákként deportáltak a krasznojarszki tajgára, a Jenyiszej és az Angara vidékére. A falu embertelen megalapítása és a túlélésért vívott mindennapos harc szinte szó szerint megtörtént eseményeken alapul.

A könyv filmszerűsége és feszes, képi ritmusa annak köszönhető, hogy Jahina a moszkvai filmfőiskola forgatókönyvíró szakán tanult. A történet eredetileg egy kétrészes film forgatókönyveként (diplomamunkaként) született meg, és csak később döntött úgy a szerző, hogy regénnyé formálja át az anyagot.

A regényből 2020-ban nyolcrészes orosz minisorozat készült, amelyben Zulejka szerepét a szintén tatár származású neves színésznő, Csulpan Hamatova alakította, ami a bemutató idején újra heves társadalmi vitákat robbantott ki Oroszországban.

KÖNYVADATLAP

Guzel Jahina