Lángmadár

Richard Powers Pulitzer-díjas regényére ébresztőkönyvként hivatkoznak, egy ökomérföldkőként, ahol a fák, az erdő, a természet kerül hangsúlyba egy maréknyi ember drámája, története mentén. Az Égig érő történetről első pillanatban azt gondoltam, hogy tipikus célközönség vagyok. Szeretem az elgondolkodtató koncepciókat, fontosnak tartom az ember és a természet viszonyát, a békés, tudatos együttélését boncolgató kérdést. De ahogy haladtam oldalról oldalra, egyre világosabbá vált számomra, hogy ez a körülrajongott könyv nálam alapjaiban bicsaklik meg.

A gyökerek és az első benyomások

Szerettem a könyv lassú építkezését, ahogy az elhintett magok lassan gyökeret eresztenek a földbe, hogy aztán szárba szökkenve teljesedjenek ki. Tetszett ez a felépítés, ami egy fa növekedésének analógiája. Egy-egy történetnél visszautaztunk az időben, ahhoz az őshöz, a maghoz, akinél elindult az a szál vagy csírázás, amit végigkövethetünk, és eljutunk ahhoz az utódhoz, megérkezve a jelenbe, akinek közvetlen hatása van az eseményekre. Érdekesnek, de nehézkesnek éreztem, lassú sodrásúnak, ahogy egymás után ismertem meg ezeket az izgalmas életeket, de nem láttam, sőt, már nem is reménykedtem benne, hogy valaha találkozni fognak.

Akik megérintettek

Nem fogok valamennyi karakterre kitérni és szerepüket tárgyalni a történetben, csak arra a háromra, akik valamilyen oknál fogva érdekesnek tűntek, közelebb éreztem őket magamhoz. A professzor, a pilóta és a játékfejlesztő.

Patricia Westerford: Csendes, beszédhibás kislányból neves tudóssá, professzorrá nőtte ki magát. Az ő történetét szerettem a legjobban, mert ebben a könyvben nemcsak azt látjuk, hogyan bánunk mi, emberek a természettel, hanem azt is, hogyan bánunk embertársainkkal. Patricia karrierje, életútja hordozza azt az üzenetet, ami nekem talán a legjobban tudott fájni. Ő az a professzor, aki felfedezi, hogy a fák kommunikálnak egymással. Kutatási eredményeinek publikálása után azonban az ő életútja tipikusan mutatja a társadalom reakcióját azokra az emberekre, akik szokatlan, bátor, merész ötletekkel állnak elő.
Douglas Pavlicek: Ő a vietnámi veterán, akinek a gépét lelövik és egy banyánfa menti meg az életét: ejtőernyőjével fennakad a lombjában. Hazatérve a háborúból nem találja a helyét a világban, míg egy nap úgy dönt, hogy fákat ültet. Több százezer csemete elültetése után ébred rá, hogy a fák, amiket elültet, a fakitermelők következő szüretjére várnak.
Neelay Mehta: Gyerekként leesik egy fáról és kerekesszékbe kerül. Gyűlölhetné a fákat, de továbbra is megmagyarázhatatlan vonzódást érez feléjük. Élete a továbbiakban a maga álmodta világban zajlik, kódok, virtuális terek és pixelfák között. Miközben saját világát építi, rájön a kódok és a természet párhuzamára: az algoritmusok valójában a bioszféra törvényeit másolják.

Véleményem

Eddig a pontig működött a történet, amíg az egyes emberi drámákat figyelhettem meg. Amikor egyes karakterek találkoznak, összekapcsolódnak, valahogy már kezd szétesni, várakozásaimmal ellenkezőleg. Abban reménykedtem, hogy együtt erős csapatot alkotva közösen megoldásokat találnak a természet védelmére, a fák megmentésére. De ezek a találkozások nem hozzák azt az eredményt, amit szeretnék: bár az emberek célja közel azonos, a mögöttük lévő személyes harc széthúzza őket. Egy ideig működik, de a mintázatból már látni, hogy végül nem jutnak közös nevezőre. Vannak szereplők, akikkel nem is történik meg a találkozás, és vannak, akik csak éppen együtt haladnak néhány kilométeren keresztül. Ez a világ, ez a természet által diktált ritmus, bár a fák kommunikálnak egymással, az emberek többnyire elbeszélnek egymás mellett. Úgy tűnik, maga a könyv sem hisz a közösség erejében, mert azt látjuk, hogy a karakterek feladják, kivonulnak a világból.

Habár a regény fel akarja hívni figyelmünket arra, hogy az emberek kihasználják, kizsákmányolják a természetet, csupán vagyonhalmozás céljából irtják az erdőket, ösztönözni akar minket a cselekvésre, de a sorok között olvasva, számomra olyan üzenetet küld, amit nem tudok és nem is akarok befogadni. Ha azt nézem, hogy ez a könyv maga akár segélykérés lenne, de valójában már maga is a lemondást, feladást vetíti elém, nem tudja elérni azt a célt, amiért állítólag megíródott. A végső konklúzió, hogy a fák úgyis túlélnek, úgyis nő másik fa, tehát nincs is értelme harcolni értük, mert a természet hatalmával az ember úgysem bírhat el, új erdők nőnek, de az emberiség ezt már nem fogja látni.

Ez a felmentés kényelmes lehet egyeseknek, azoknak, akik csak megnyugtatni akarják magukat, de nem látják a valódi fenyegetettséget. Az olvasóban pedig felmerül a kérdés: akkor mit tehetnék én, ha úgyis hiábavaló? Ez nem öko-üzenet, ez kapituláció, itt megbukik az ébresztő gondolat, kivéve, ha a tudatos olvasó eljut a végső felismeréshez: az embernek nagyobb szüksége van a fákra a túléléshez, mint gondolná.

A világ legjobb érvei sem képesek megváltoztatni egy ember gondolkodását. Ezt csakis egy jó történettel lehet elérni.

Ajánlás

Ez a könyv megint egy olyan olvasmány, ahol nem szabad leragadni az alapproblémánál és megelégedni a kínált megoldásokkal. Azoknak ajánlom, akik nemcsak a problémát látják, hanem megoldásokat is keresnek, akik hajlandóak a változtatásra. Ajánlom, ha szereted az emberi sorsok sokszínűségét és sorsszerűségét.

Funfacts

Patricia Westerford valóban él – csak Suzanne Simardnak hívják

A regény legkedvesebb és legemberibb karakterét, a fák kommunikációját kutató Patricia Westerfordot egy hús-vér kanadai erdőökológusról, Dr. Suzanne Simardról mintázták. Simard a valóságban is pontosan azt élte át, amit a könyvben: amikor a '90-es években publikálta kutatását a gombafonalak hálózatáról (amelyeken keresztül a fák tápanyagot és vészjelzéseket küldenek egymásnak), a vaskalapos tudományos közösség kigúnyolta és ellehetetlenítette. Évtizedekkel később a felfedezése forradalmasította a biológiát - ma már a populáris tudomány is "Wood Wide Web"-ként emlegeti a föld alatti erdőhálózatot.

A Mimasz mamutfenyő és a valóság: 738 nap 55 méter magasan

A történetben Olivia és Nicholas hónapokig egy óriási mamutfenyő, Mimasz lombkoronájában élnek egy kis platformon, hogy megvédjék a láncfűrészektől. Ezt a szálat egy valós öko-aktivista, Julia "Butterfly" Hill inspirálta, aki 1997 és 1999 között rekordot döntve 738 napig (több mint két teljes évig!) élt egy ezeréves vörösfenyő, Luna tetején Észak-Kaliforniában, dacolva a fagyos viharokkal és a fakitermelő cég helikoptereivel, míg végül sikerült megmentenie a fát és a környező ligetet.

Egyetlen fa látványa indította el az egész regényt

Richard Powers korábban soha nem tervezett természetközpontú könyvet írni. A szikra a kaliforniai Stanford Egyetem tanáraként érte, amikor a Szilícium-völgy mellett túrázva a Santa Cruz-hegységben először állt meg egy érintetlen, több száz éves óriás mamutfenyő előtt. A technológia csúcsát képviselő Szilícium-völgy és az ezeréves élőlény kontrasztja akkora döbbenetet keltett benne, hogy feladta a korábbi terveit, és évekre elmerült az erdészet és a botanika szakirodalmában.

A Pulitzer-díj és az elnöki rajongás

A kötet 2019-ben elnyerte a rangos Pulitzer-díjat szépirodalom kategóriában, és Barack Obama az év egyik legfontosabb könyvének nevezte. Az indoklás szerint Powers képes volt egy teljesen új elbeszélői formát (a fa szerkezetét követő tablóregényt) létrehozni - még ha ez a rendhagyó forma az olvasók egy részénél (ahogy nálam is) épp a szereplők és az emberi kapcsolatok kárára ment.

KÖNYVADATLAP

Richard Powers

Égig érő történet

Öko-regény

624 oldal
PArk Kiadó

„Az ember nem az a csúcsfaj, aminek képzeli magát. Más élőlények mondják meg, merre hány centi, azok csinálják a levegőt és eszik a napfényt. Nélkülük nincs semmi.”

A légierő rakodásvezetőjének gépét lelövik a vietnámi háborúban. A katona életét az menti meg, hogy egy fafojtó fügefára zuhan. Egy festőművész százévnyi fotóportrét örököl, mindegyik kép ugyanarról a pusztulásra ítélt gesztenyefáról készült. Egy keményen bulizó egyetemista lány hozzáér a villanyvezetékhez, bele is hal az áramütésbe, hogy azután légi és fénylények lökjék vissza az életbe. Egy hallássérült tudós fölfedezi, hogy a fák kommunikálnak egymással. Ők négyen és további öt idegen végső, erőszakos együttlétre jönnek össze, hogy megmentsék az amerikai földrész utolsó, néhány hektárnyi érintetlen erdejét.

Richard Powers regénye szenvedélyesen és elsöprő erővel mutatja be a környezetvédő aktivisták elszántságát. Az Égig érő történet koncentrikus gyűrűkben bontja ki az egymásba fonódó mítoszokat a polgárháború előtti New Yorktól a csendes-óceáni partvidék 20. század végi fakitermelési válságáig és azon is túl. Meggyőző erővel ábrázolja, hogy az emberi mellett létezik egy másik világ – hatalmas, lassú, minden részével egymásba kapcsolódó, leleményes –, de az számunkra szinte láthatatlan.

Az Égig érő történet azoknak szól, akiket elkeserít, hogy az ember önző módon pusztítja a természetet, s akik bíznak abban, hogy ez a folyamat még megállítható.

Richard Powers írói munkásságát kritikusai Jonathan Franzenéhez, Dave Eggerséhez vagy Don DeLillóéhoz hasonlítják. Az Égig érő történet, a tizenkettedik regénye 2019-ben elnyerte az irodalmi Pulitzer-díjat.