Lángmadár

Sylvia Plath egyetlen befejezett regénye, Az üvegbura a korai hatvanas években vitathatatlanul tabudöntő és talán provokatív szándékkal született meg. Érdekelt lélektani mélysége, az, hogy az író hogyan képes szavakba önteni saját összeomlását, és mennyire tudja őszintén vállalni az utat, amely végül tragikus halálához vezetett. Mivel önéletrajzi vallomásról van szó, amit az író fiktív elemekkel tarkított, képtelen voltam úgy olvasni, hogy ne vizsgálnám folyamatosan a mögötte lévő írótechnikai megoldásokat is.

Első benyomások

Ha ránézek a könyv szerkezetére, erre a bizonyos belső utazásra és vallomásra, az az érzésem, mintha a vonat, amin ülök, nem állna meg egyetlen állomáson sem. Csupán elmosódott jelenetek suhannak el mellettem, és olykor még a sínek is elfogynak a szerelvény alól.

Ezen a ponton már tudtam, hogy számomra irodalmi szempontból nehezen lesz befogadható és értékelhető ez a regény. Győzködnöm kellett magam a továbbolvasáshoz, mert a tény, hogy 1001 listás műről van szó, nem engedte, hogy letegyem, hiszen előttem már sokan olvasták és értékelték pozitívan.

Vélemény

Esther nem egy szerethető, megkedvelhető karakter, és valóban nem éreztem iránta sem sajnálatot, sem empátiát, de ha már eldöntöttem, követtem az útját és próbáltam megérteni a megérthetetlent. Gyakran mondják, hogy akkor tudsz befogadni egy ilyen történetet, ha magad is éltél át hasonlót. Kezdem cáfolni ezt a tételt, mert néha van úgy, hogy még akkor sem. És ennek nem az empátia hiánya az oka, hanem az, hogy mégsem sikerült annyira őszintének ez a vallomás.

Itt éreztem nagyon a klasszikus elv hiányát: „Show, don't tell”, mutasd, ne csak mondd. Ahhoz, hogy ez a folyamat lélektanilag hitelessé és átélhetővé váljon, épp a hiányzó tényekre, az érzések és gondolatok kibontására, Esther valódi belső reakcióira lett volna szükség. Minden átkötés nélkül ugrálunk helyzetekbe, állapotokba, amiből kiderül, hogy Esther nincs jól, de nem látom a teljes folyamatot, amitől összezavarodom, és ha nem olvastam volna már több témába vágó regényt, azt gondolnám, velem van a baj.

Egy évvel ezelőtt olvastam A tó vize sosem édes című könyvet, és bár nem lehet párhuzamosítani Gaia és Esther karakterét, az írói stílust magamban egymás mellé helyeztem. Hiszen Giulia Caminito regénye szintén önéletrajzi ihletésű, és gyönyörűen visz végig lépésről lépésre Gaia útján, vállalva a főszereplő lelkében dúló érzéseket, sokszor negatív tetteit, mégis elér az olvasóig a lány tehetetlensége, megérinti a története és az olvasóban felébred az empátia.

Esther alakja több akar lenni, mint egy beteg lány, aki szanatóriumba kerül és meg akar halni. Az író megkísérli bemutatni, hogy ez a lány egyszerre több is akar lenni, csak bátorsága nincs hozzá, hogy megtegye a szükséges lépéseket, mert fél a kudarctól. Erről szól a népszerű fügefa-hasonlat is: a fügék egymás mellett elrohadnak az ágon, mint lehetséges jövőképek, amik a halogatás és a félelem miatt lehullanak a fáról. Ez a világ, ezek a társadalmi elvárások Esther számára komforton kívüliek. Ő nem találja a helyét ebben a világban, úgy érzi, egy üvegbura mögül szemléli a környezetét, ami egyre inkább elérhetetlen számára.

Az érzések hiánya volt a másik nagy kihívás számomra. Nekem olvasóként az sosem jó, ha egy történet nem tud bekúszni a bőröm alá. Most ez történt. Az egyetlen rezdülést Buddy Willard utolsó megjegyzése váltotta ki bennem:

– Kíváncsi vagyok, ki vesz el téged most már, Esther. Az után – és Buddy kézmozdulata körülrajzolta a dombot, a fenyőket, a behavazott tetőket, melyek a táj egyenletes hullámvonalát megszakították –, hogy itt voltál.
S persze csakugyan nem tudtam, ki vesz el engem az után, hogy ott voltam, ahol voltam.

Mert ha szigorúan a tényeket nézem, itt megakad az ember és visszakérdez: "És te kinek kellesz, Buddy?" De hát Buddy férfi, leendő egzisztenciával, presztízzsel, orvosi praxissal. Mindig lesz egy lány, aki nem a tuberkolózist fogja látni, hanem azt, hogy egy orvos felesége. Ez a gondolat azért felbosszantott: egy nő mindig hibás portéka marad, de a Buddy-féle képmutató alakok számára mindig lesz hely a világban.

A könyv vége felé közeledve a lyukak és az ugrások még nagyobbak lettek, és a regény szaggatottsága még zavaróbb. Elfogadható teóriának tartom a szándékoltságot, hogy az író ezzel akarta jelezni Esther lelkének zaklatottságát és a világtól való eltávolodását, esetleg az elektrosokk-kezelések analógiáját. Viszont úgy érzem, ezek mind csak utólagos belemagyarázások, és nem gondolnám tudatos írói eszköznek.

Fun facts

Létezik egy hivatalos pszichológiai fogalom: a „Sylvia Plath-hatás”

A pszichológiában James C. Kaufman vezette be a kifejezést 2001-ben, miután több mint 1600 író és alkotó életútját vizsgálta meg. Arra jutott, hogy a költők – és közülük is statisztikailag kiugróan a női költők – jóval fogékonyabbak a súlyos hangulatzavarokra és a depresszióra, mint a prózaírók vagy más művészeti ágak képviselői. Kaufman szerint a költészet intenzív, befelé forduló jellege nem ad olyan távolságtartó, feldolgozó narratív keretet, mint a regényírás.

A regény eredetileg álnéven jelent meg

Amikor a kötet 1963 januárjában Londonban napvilágot látott, a borítón a Victoria Lucas név szerepelt. Plath rettegett attól, hogy a családja és az ismerősei magukra ismernek a kíméletlen portrékban, és attól is tartott, hogy ha a regény elhasal, az árnyékot vet az elismert költői hírnevére. Az Egyesült Államokban a család tiltakozása miatt egészen 1971-ig nem is adhatták ki a könyvet.

Ki volt a hús-vér "Buddy Willard"?

Esther képmutató kérőjét Plath valódi egyetemi udvarlója, Dick Norton orvostanhallgató ihlette. Norton valóban tuberkulózissal került egy New York állambeli szanatóriumba, ahol Plath meg is látogatta őt. A férfi később elismerte kettejük viszonyát, de mélyen felháborodott azon, ahogyan az írónő a regényben karikírozta a jellemét.

Ajánlás

Az üvegburát annak ajánlom, aki szeret a dolgok mögé nézni, aki nem fogadja el készpénzként az állításokat, hanem egészséges fenntartásokkal kezeli azokat. Ajánlom mindazoknak, akik szívesen betekintenek egy összetett lélek bonyolult rajzába, de nem feltétlenül akarják mindenáron megérteni, csak közelebbről szemlélni azt az életet, amit Esther él. Különösen ajánlom azoknak, akik tapasztalták már, hogy amit belül megélnek, nem mindig találkozik azzal, amit kívülről elvárnak tőlük. Mert az ember nem csupán annyi, amennyit a legnehezebb pillanataiban tapasztalunk róla, és nem lehet kizárólag ezek alapján ítélkezni felette.

KÖNYVADATLAP

Sylvia Plath
Az üvegbura
Regény
288 oldal
Európa Kiadó

A tragikusan fiatalon, harmincévesen elhunyt Sylvia Plath (1932-1963) Az üvegbúra című, javarészt önéletrajzi ihletésű, de fiktív részleteket is tartalmazó regényében egy rendkívül tehetséges, ám súlyos pszichés problémákkal küszködő amerikai egyetemista lány – Esther Greenwood – portréját festi meg. Bár első pillantásra Esther a sors kegyeltjének tűnik (nemcsak hogy remek iskolába járhat, de lehetőséget kap arra is, hogy egy hónapig gyakornokként dolgozhasson egy híres New York-i divatlapnál), valójában egyre csak vergődik, fuldoklik az őt körülvevő világ „üvegbúrája” alatt. A depressziója és öngyilkossági kísérlete miatt egy ideig elmegyógyintézetben kezelt (egyebek között elektrosokk-terápiának is alávetett) fiatal lány végül elindul a gyógyulás útján – nem úgy, mint az Esther történetét megíró Sylvia Plath, aki Az üvegbúra megjelenésének évében lett öngyilkos.